A Bűnösök című műben talán csak a szegregáció borzalmaihoz képest is aggasztóbb az a pillanat, amikor a fehér emberek váratlanul a testvériség eszméjéről kezdenek énekelni.

Kritika: Ryan Coogler debütáló eredeti filmje nem csupán a társadalomkritikus horrorok tengerében tűnik ki, hanem azzal is, hogy egy lenyűgözően stílusos blues-musicalt (vagy talán bluesicalt?) varázsol a véres eseményekből.

Delta Slim, a folyamatosan részeg utcai zenész (Delroy Lindo) egy olyan történetet mesél el az 1932-ben játszódó Bűnösök első felében, amely szinte félelmetesebb, mint maga a film. Egy másik, fekete zenész ismerőséről szól, aki a szegregált Délen elkövette azt a súlyos hibát, hogy sok pénzt keresett. Amikor egy vasútállomáson jegyvásárlás közben meglátták nála a fehérek a kápét, felháborodva zaklatni kezdték, majd végül meg is lincselték: hiszen biztos lopta azt!

Ez a történelmileg megalapozott elbeszélés szolgáltatja a hátteret a Bűnösök közötti fő konfliktusnak. Itt nem a pénz csillogása vonzza majd a sötétben ólálkodókat, hanem egy másik, az amerikai fehér társadalom által történelmileg irigyelt és gyakran eltulajdonított érték, amely a rabszolgaság megszüntetése után is másodrangú állampolgárként kezelt fekete közösségekből származik: a zene.

A pénzt talán még lehet rejtegetni, de a muzsika sokkal nehezebben bújik meg; az a közösség, a zűrzavar és az erő szimbóluma. Ha pedig valaki igazán tehetséges benne, idővel biztosan felfedezik körülötte azok, akik csak a saját hasznukat keresik.

Ryan Coogler, a Fekete Párduc és a Creed filmek kiváló rendezője, legújabb filmjében egy lenyűgöző karaktert vonultat fel, akit a tehetséges elsőfilmes Miles Caton alakít. A Mississippi deltájában gyapotszedőként dolgozó fiatalember, Sammie, unokatestvérei, a nemrégiben a szegregált kisvárosba visszatérő Smokestack-ikrek (Michael B. Jordan duplázik) csábításának engedve, felkerekedik, hogy zenéljen új blueskocsmájuk megnyitóján.

A film nyitó narrációja azonnal figyelmeztet bennünket: ha valaki túlzottan ügyesen játszik a zenén, az démonok figyelmét is felkelti. Sammie apja, a helyi lelkész, határozottan úgy véli, hogy a blues a Sátán dallamai közé tartozik. Innentől kezdve nem nehéz megsejteni, merre tart a cselekmény, és azt sem, hogy a nyitóbulin jóval többen jelen lesznek, mint ahányan végül hazaérnek.

A bűnösök nem sietnek a dolgokkal, és a végzetes este előtt a buliszervezés részleteit szervesen beépítik a történetbe. Ez nem csupán egy egyszerű keret, hanem remek alkalom arra, hogy alaposan megismerjük a szereplőket – hogy aztán valódi aggodalommal figyelhessünk sorsukat. Jordan mesterien alakítja a nagyszájú, karizmatikus svindlert, Stacket, és a pragmatikus, erőszakos Smoke-ot, akik a Nagy Háború és Al Capone árnyékában térnek haza szülővárosukba, hogy szembenézzenek a múltjukkal és a jövő kihívásaival. A környezet, amelyben élnek, nem csupán háttér, hanem aktív szereplője a történetnek, felerősítve a feszültséget és a drámát.

A mellékszereplők csoportját Coogler ügyesen és takarékosan alakítja ki. Az előkészületek során mindegyik karakter kap egy-egy jelenetet, ahol az egyik iker meggyőzi őket, hogy csatlakozzanak a feladathoz, miközben a szegregált társadalommal való viszonyukat is bemutatják, ezáltal gazdagítva a film tematikáját. A már említett Delta Slim szokatlanul mély comic relief figura, aki maradandó nyomot hagy a nézőkben, míg Smoke elhidegült felesége (Wunmi Mosaku) a természetfeletti elemeket hozza be a történetbe hoodoo-gyógyítóként. Sammie pedig a film szívét, lelkét és hangját képviseli, folyamatosan jelen van a narratívában, ami hozzájárul a történet érzelmi mélységéhez.

A gárda egyetlen fehér bőrű tagja Mary (Hailee Steinfeld), aki egykor Stack szerelme volt. A történet során egy negyedrészt fekete-amerikai karakter válik kulcsszereplővé, aki végzetes hidat képez a bluesbulira érkező közönség és a rájuk leselkedő veszélyek között. Mary, akit a fehérek teljesen fehérnek látnak, a feketék körében még mindig rokon, így mindkét világba bejárása van: a Jim Crow által megosztott város és társadalom különböző szegmensei közé.

Coogler filmjében számos nyilvánvaló hatás és inspiráció fedezhető fel, mégis eredeti és friss perspektívát kínál. Ez az alkotás az első olyan műve, amely nem korábbi forrásokra – mint képregények, régi filmek vagy valós események – támaszkodik. A film struktúrája emlékeztet az Alkonyattól pirkadatig stílusára, ám Coogler nem csupán a meglepetés elemeit használja, hanem tudatosan építi fel a feszültséget és a vérontást. A Jim Crow-horror alműfaját nemrégiben a Lovecraft Country is megjárta, és Wunmi Mosaku itt is feltűnik. Ráadásul a Coen-testvérek már korábban bemutattak hasonló hangulatú, zenés elemekkel átszőtt filmet az Ó testvér, merre visz az utad? című művükben.

A rendező nyilvánvalóan élvezi a kreatív szabadságát: lenyűgöző energiával és gazdag vizuális, valamint zenei világban tárja elénk hőseinek történeteit. Különösen érdemes megemlíteni Ludwig Goransson zeneszerzőt, aki itt talán pályafutása legkiemelkedőbb munkáját nyújtja. Coogler folyamatosan tudatában van annak, hogy a kor rasszista törvényei és fenyegetései mellett milyen felszabadító erőt képviselt a zene és a közösség a feketék számára ebben az időszakban.

Precíz montázsok, lenyűgöző hosszú snittek, merész anakronizmusok és szürreális zenés betétek jellemzik ezt a filmet, amely a kimért, nyomasztó hangulat helyett inkább a fekete kulturális identitás kiemelésére fókuszál. E módszereknek köszönhetően a film egészen hip-hopos, és kétségtelenül ultramenő atmoszférát teremt. Ezt a dinamikát tovább fokozzák a rendkívül ügyes zenei poénok, mint például az ír származású antagonista karakterénél felbukkanó ostrommuzsika, vagy az egyik jelenetbe cselezve, arcpirítóan viccesen becsempészett R. Kelly-referencia.

Coogler filmjében a horrortémák új megvilágításba kerülnek, amikor a gonosz karakterét nem csupán a rasszizmus árnyékában definiálja. Itt a "rasszizmus utáni Amerika" illúziója válik a hősök legfőbb kihívásává, hiszen a testvériség és az egyesülés ígérete mögött a manipuláló Ördög rejtőzik. Coogler cinikus, de mégis reális megközelítése rávilágít arra, hogy az ország évszázadok óta tartó faji feszültségeit nem lehet ilyen egyszerűen orvosolni. Amint a fehér társadalom számára a lincselés már nem aktuális téma, könnyedén előkerül a feketék kultúrájának kiaknázása – legyen az pénz, zene vagy identitás, a kizsákmányolás mindig új formát ölt.

Ez a vonulat képezi a film gerincét, amely egészen a Bűnösök végéig összetartja a sokszínű karaktereket, motivációkat, történetszálakat és a természetfeletti elemeket. Az események nem mindig zajlanak zökkenőmentesen; a film utolsó harmadában már kicsit túlságosan felgyorsulnak az események, alig marad idő a feszültség igazán mély átélésére. Az utolsó pár jelenetben sem minden illeszkedik tökéletesen: a cselekmény némileg túlburjánzik, a tanulságok pedig feleslegesen részleteződnek, míg néhány fordulat nem éri el a várt hatást.

De ez már szőrszálhasogatás. A Bűnösök az a fajta, bőkező büdzsével elkészült, eredeti szerzői film, amelyből szemlátomást mindenki többet szeretne látni a moziban. Nem véletlenül szedett össze 161 millió dolláros bevételt alig tíz nap alatt 90 milliós büdzséje ellenében, nem véletlenül kattog rajta a fél internet, és nem véletlenül lett ez a világ hatodik olyan filmje, amelyet Tom Cruise bizonyíthatóan hajlandó volt moziban megnézni. Véres és vad buli, de nem éri meg kihagyni.