A jövő Budapestje - Vágó József szemével Képzeljük el Budapestet, ahogy Vágó József álmaiban megjelenik: egy várost, ahol a hagyomány és a modernitás harmonikusan egyesül. Az utcákon sétálva a régi épületek mesélnek a múltról, miközben az új, innovatív k

Milyennek képzelte a jövő Budapestjét a harmincas évek futurista építésze?

Az Architextúra Blog egyik korábbi, Tabánról szóló cikkében már szerepelt a fenti látványterv, ami városnegyed jövőjéről szóló pályázatra készült. Vágó József, a két háború között alkotó építész futurisztikus, élethűen részletes városrendezési terveket készített Budapestre, illetve annak különböző pontjaira.

Vágó József, a harmincas évek kiemelkedő építésze, valósággal egyedi perspektívagyártó-gép volt. Kifogásolta Le Corbusier axonometrikus terveit és rajzait, mivel úgy vélte, hogy az ilyen látószög elképzelhetetlen; az emberek soha nem tapasztalják meg a világot így. Ezt írta Pierre Vágó apjáról, aki 45 monumentális tablón fogalmazta meg Budapest fejlesztésére vonatkozó vízióit. Vágó meglátásai igazolták magukat, hiszen Le Corbusier, akit a modern építészet megtestesítőjeként tisztelnek, már a látványtervein is elidegenítő volt. De milyen is lett volna Vágó Budapestje? A nagyváradi építész a Nemzeti Bankot tervező Alpár Ignác irodájában kezdte pályafutását, majd testvérével, Vágó Lászlóval közösen alapítottak céget. Ekkoriban a Lechner Ödön által inspirált szecessziós stílusban alkottak, olyan jelentős művekben, mint a Gutenberg-otthon vagy a kőbányai Szent László Gimnázium. Szülővárosuk, Nagyvárad egyik legszebb építészeti alkotása, a Darvas-La Roche-ház is az ő kreatív munkájuk gyümölcse. A két testvér közötti együttműködés annyira szoros volt, hogy munkásságukat ebben az időszakban szinte lehetetlen elkülöníteni egymástól.

Vágó József élete 1918-ban változott meg gyökeresen, mikor az őszirózsás forradalmat követően elvállalta a Nemzeti Lakáshivatal vezetését. Ráadásul a Tanácsköztársaság idején is nem kis szerepet vállalt, az Építészeti Direktóriumot vezette. Emiatt 1919-ben Olaszországba emigrált, ahol nagy hatással volt rá a Novocento, vagyis az olasz modern építészete, és az olasz fasizmus akkor kialakuló építészeti formanyelve, ami első pillantásra kissé különös egy baloldali zsidó származású építésztől. Mindenesetre Itáliában sem találta meg a számításait, ezért 1926-ban visszaköltözött Magyarországra, noha politikai szerepvállalása miatt építészkamarai tagságot nem kapott, így önálló egzisztenciát sem tudott teremteni. Ekkor azonban újabb fordulat történt, ugyanis testvére (aki tovább működtette irodáját) neve alatt nyolc társával részt vett a Népszövetség genfi székházának pályázatán, amit meg is nyert a csapat. A székház építését rengeteg konfliktus övezte, és egészen más formában valósult meg, viszont Vágó anyagilag ezáltal függetlenné vált, és a harmincas évektől gyakorlatilag kedvtelésből dolgozott és készítette el merészebbnél merészebb elképzeléseit. A Tabán átalakításának 1936-os tervpályázatán felbuzdulva gyakorlatilag egész Budapestet áttervezte. Elképzeléseit 45 hatalmas tablón mutatta be 1936 májusában, a Nemzeti Szalonban rendezett kiállításon - ez is mutatja, hogy a korábbi kegyvesztettség lassan oldódott, noha kamarai tagságát sosem kapta vissza. A tablók mára elvesztek, viszont a képeket könyv alakban is megjelentette, így mindegyiket ismerjük.

Pierre Vágó elmondása szerint apja valódi "perspektívagyár" volt, aki lenyűgöző térlátással és kreativitással rendelkezett. Egyetlen nap leforgása alatt képes volt megalkotni egy hatalmas tablót, mindezt kizárólag kézi módszerekkel, még a számítógépes tervezés előtt. A tabáni pályázat miatt éppen ezek a látképek kapták az elsőbbséget, melyek tágas utakat és precízen nyírt fasorokat ábrázoltak, kissé Gotham City hangulatát idézve.

Vágó egy rendkívül korszerű építész volt, aki azonban elutasította Le Corbusier szigorú dogmatizmusát. Azokat az épületeket, amelyeket értékesnek tartott, megőrizte, sőt, gyakran egyedi építészeti kontextusba helyezte őket. Különösen fontos volt számára a festőiség és a látványtengelyek kidolgozása, emellett a tájépítészeti részletekre is nagy figyelmet szentelt. Kiemelt szerepet szánt a köztereken található szobroknak, emlékműveknek és oszlopoknak is. Bár modernista megoldásait ma gyakran kritizálják, érzékenyen reagált a város számos, még mindig megoldatlan urbanisztikai problémájára, mint például a Kálvin tér, a Clark Ádám tér és az Erzsébet tér ügyére. Véleménye szerint azonban „Az utca és a tér régi jelentősége elveszett. A mai ember már nem sétál az utcán, hogy egy-egy ház művészi részleteit csodálja meg. A terek sem vonzzák már a régi nagy családok tagjait, hogy a napi eseményeket vitassák meg. A találkozások ma már a klubokban és kávéházakban zajlanak, míg aki sétálni kíván, az negyedóra vagy félóra alatt kint lehet a szabadban. Az utcákon a villamos, autóbusz és autó zaja mellett mindenki siet a napi teendői után, és már nincs ideje házakat nézegetni.”

Vágó a pesti hídfőnél található Erzsébet-híd kapcsán is kifejtette gondolatait. A Belvárosi templom, amely Budapest egyik legrégebbi építménye, köré egy olaszos stílusú árkádsor megvalósítását képzelte el, amely szinte búvóhelyként óvta volna a templomot a városi nyüzsgés és zaj világától.

A Kálvin tér, amely a belváros egyik legfontosabb és legforgalmasabb csomópontja, jelentős átalakuláson ment volna keresztül. A tervezett változtatások során, sajnálatos módon, a tér legikonikusabb épületét, a református templomot is elbontották volna, így a tér arculata szinte felismerhetetlenné vált volna. A Danubius-kut, amely a város egyik legszebb szökőkutjaként ismert (jelenleg az Erzsébet téren található, és az Architextúra videójában is látható), egy téglalap alakú térség legmagasabb pontján kapott volna helyet, egy hasonló stílusú kúttal kiegészítve, ezzel új dimenziót adva a tér hangulatának és funkcióinak.

A Kálvin térre egy alternatív javaslat született, amely kevésbé drasztikus beavatkozást irányoz elő. Ez a terv megőrzi a templomot, és köré egy szimmetrikus oszlopsort, valamint magasházakat tervezték, amelyek harmonikusan keretezik a klasszicista épületet. Az elképzelés célja, hogy a tér megőrizze eredeti karakterét, miközben modern elemekkel gazdagodik.

Budapest városépítészetének egyik legnagyobb kihívása a Deák tér és az Erzsébet tér találkozása, amely az Andrássy út nem ideális kezdőpontja miatt vált problémássá. Ez a szó szerint monumentális dilemma már a városegyesítés óta foglalkoztatja a tervezőket, és természetesen Vágó is hozzájárult a diskurzushoz, saját, jellegzetesen radikális elképzeléseivel.

Ha a fenti térképről nem lenne egyértelmű, mik voltak Vágó tervei, az alábbi madártávlati tervről egyértelművé válik, milyen hatalmas beavatkozásokra gondolt. Az Andrássy út indításánál egy hatalmas, szimmetrikus teret alakított volna ki, aminek északi oldalát a Szent István bazilikát képezte volna. Ezzel létrejött volna egy hatalmas térsor, ami a kiszélesített József Attila utcában folytatódott volna. A térsort a Bajcsy-Zsilinszky út tengelyében a Deák téri evangélikus templom utódépülete zárta volna le. A Madách sugárutat viszont nem vezette volna végig, nagyjából a Gozsdu-udvarnál egy térrel zárta volna le.

A rendkívül lelkes Vágó, aki a József Attila utcából (akkori nevén Tisza István utca) származik, látványos tervet készített. Ezt a tágas teret a Paulay Ede utcába vezető árkádok alatt szemlélhetjük, amelyek alatt sétálva a budai vár impozáns kontúrja is feltűnik. Ahogy a tervező maga is kiemeli a leírásában:

A látvány valóban lenyűgöző, különösen, ha összehasonlítjuk a jelenlegi állapotával:

A Lánchídra vezető út rendezését követően a túloldalra is kiterjesztette figyelmét. A Clark Ádám térre készült javaslata kétségtelenül a legpompásabb a 45 bemutatott tabló közül:

Vágó - eltérően a legtöbb építész véleményétől - nem a Deák téren, a város szívében képzelte el a városházát, hanem a Duna partján, a Margitszigettel szemben, a pesti oldalon. Szerinte az embereknek nem gyakoriak a látogatásaik a városházán (ebben valóban igaza van), ezért nem szükséges, hogy a város központjában helyezkedjen el. Sokkal lényegesebb, hogy az épület elhelyezése látványos legyen:

A régi városháza újraértelmezése során kreatív módon városi múzeumként funkcionálhatott volna, amely Pest-Buda gazdag történelmét idézi fel. A látványtervben számos szobor kapott volna helyet, köztük a reformkori Pest szívét, a Kristóf teret megörökítő szobor is, amely lehetőséget ad a látogatók számára, hogy felfedezzék a város múltjának e jelentős pillanatait.

A nagyvárosi átalakulások elképzelései természetesen a pályaudvarokat sem kerülték el. Vágó tervezete szerint a Nyugati pályaudvar új helyszínre került volna, méghozzá a Ferdinánd-híd környékére. A Déli pályaudvar körüli terület is teljesen megújult volna; az új épület a Mészáros utca irányába, az alagút tengelyében helyezkedett volna el, lehetővé téve, hogy az érkező utasok a Gellérthegy és a Vár látványában gyönyörködhessenek, ahogy kiszállnak a vonatból. Az új pályaudvaron az olasz építészeti hatások is köszöntek vissza, mintha csak a római Termini pályaudvaron sétálnánk (mely a háború után készült), de a hatalmas "Utazzunk a Balatonra!" felirat emlékeztetett arra, hogy a pályaudvarról induló vonatok fő célpontja a Balaton volt.

A nagyszabású átalakítások mellett számos apró, de annál jelentősebb ötlet is született, figyelmen kívül hagyva a történelmi épületeket. Különösen figyelemre méltó javaslat a Károlyi-kert és a Múzeum körút összekapcsolása, amely izgalmas lehetőségeket rejt magában:

Vágó persze maga is jól látta terve megvalósításának korlátait: "Kishitűek minderre azt mondják ugyan, hogy mindez nagyon szép, de... Szép, de csak álom, megvalósíthatatlan utópia. Nincs pénz! És ez a minduntalan visszatérő refrén aztán eltemet minden gondolatot, lehűt minden lelkesedést. (...) Pedig egy nagyobb szabású városrendezési gondolat végleges keresztülvitele másutt is néha évtizedekre nyúlik. De megvan előre a terv, kiszabva a cél. (...) Nem a pénz a fontos tehát, hanem az előrelátás. Ez a messzi időre való előrelátás, a jövő fejlődési irányának megsejtése, minden szükségletnek organikus összekapcsolása az, amit városépítésnek neveznek. És ez a legszebb, leglelkesítőbb művészi föladat."

A neves perspektívagyártó építész újra elhagyta szülőföldjét, Magyarországot. 1938-ban Franciaországba emigrált, ahol élete végéig élt. 1947-ben, hosszú és kimerítő gyógykezelés után hunyt el.