A sajtószabadság határai: Nagyadorján A sajtószabadság fogalma sokszor képlékeny, és különösen izgalmas eseteket hozhat felszínre, mint például Nagyadorjánban. Ez a település nem csupán földrajzi hely, hanem a szólás és véleménynyilvánítás határvonalának

Ahogyan Korond patakja elöntötte a parajdi sóbányát, úgy most a Tisza is csendesen, de határozottan megágyazott az erdélyi sajtószabadság terén. A tiszai vizek különös módon értelmezik a "szabad sajtó" fogalmát, ez már szent és sérthetetlen igazság.

Nagyadorjánban egy különleges esemény látott napvilágot, amit a varázslatos Közösségi párbeszéd névre kereszteltek. Ezt az eseményt a "barátság, nyitottság és öröm ünnepeként" hirdették meg. Azonban úgy tűnik, a nyitottságot valahogy elfelejtették a kapu előtt. A megnyitón körülbelül húszan vettek részt – a szervezők, a stáb és az előadók együttvéve – ami olyan hatalmas tömegnek számított, hogy a falu főutcája is majdnem megremegett... de végül is, nem igazán.

A Hír TV és a Magyar Nemzet újságírói észrevették, hogy a tábor légköre nem éppen a híres woodstocki fesztiválra emlékeztet. Ezt a megfigyelésüket nyilvánosságra is hozták. Miután egy kis felfedezőútra indultak, a visszatérésüket már nem engedélyezték. A Székelyhon is kapott egy meghívót, ám csak abban az esetben léphettek volna be, ha otthagyják a fényképezőgépet és a laptopot – magyarán: „jöhettek, de csak nézőként”. Valószínűleg jól mutatott volna a megüresedett térben néhány statiszta is.

A tiszás tábor közönsége inkább a kommentmezők világában élt, mintsem a valóságban. A sok Gerengayné, Zoltánné, Kislakiné, Huszárné, Nagyné, Ferencné, Molnárné, Partiné, Kolasovszkiné, Belméné, Megyesiné, Pethőné, Jugovicsné, Sándorné, Halmainé, Szekeresné, Lakosné, Mihókné, Kernné, és Abou Adam El Ghoul kamuprofiljai mind virtuális lényekként keringtek ott – a képernyők mögött. A valóság azonban csak a szél zúgását hozta a durván foghíjas térbe, ahol az emberek hiányoztak.

Kollégám, aki a Maszol csapatát erősíti, szintén csatlakozott a Sajtószabadság és a szabad sajtó témáit boncolgató kerekasztal-beszélgetéshez. A szervezők nyíltan hirdették az eseményt: "Ez nem egy zártkörű találkozó, hanem egy igazi, élő diskurzus – bátor kérdésekre várunk újságíróktól, szerkesztőktől és hallgatóktól egyaránt!" És valóban, a párbeszéd nem maradt el – még a kapuban is felmerült egy érdekes kérdés: "Milyen orientációval bír a Maszol?" Ha valaki ilyet kérdez a legnagyobb erdélyi magyar hírportál munkatársától, az vagy nem tudja, hogy hol él, vagy éppen abban a nézőpontbuborékban vergődik, amelyből éppen ki akarnak szabadítani mindenkit.

A Maszol megírta az esetet, mire jött is a kényszeres "na jó, mégis jöhettek". De akiben van csipetnyi tartás, az nem szokott másodszorra is benyitni oda, ahonnan egyszer már kidobták.

Képzeljük csak el, milyen forgatókönyv alakult volna ki, ha Tusványoson a sajtót a kedvenclisták alapján válogatták volna! Vagy ha belépési feltételként megkövetelték volna, hogy a résztvevők korábbi írásaik alapján bizonyítsák szakmai hitelességüket. Akkora botrány tört volna ki, hogy a Hargita hegyei is visszhangzottak volna a "sajtószabadság" jelszavától. Ezzel szemben Nagyadorjánban a légkör sűrűbb volt az érdektelenségnél, és a Közösségi Párbeszéd Tábor olyan mélyrepülésbe kezdett, mint egy elhibázott flashmob. Magyar Péter "nagy erdélyi politikai beszédére" is alig ötvenen voltak kíváncsiak, a szakszervezőkkel és stábtagokkal együtt. Az ellenzéki zsebmessiást sehol nem fogadták tárt karokkal (a kivételek már rég elveszítették a tiszteletet), Parajdon pedig a magyar közszolgálati újságírót sem engedték a közelébe, mert "alattomos kérdéseket" mert feltenni.

Pedig a sajtó dolga épp ez: kérdezni. Pimaszul, bután, provokatívan, ahogy épp sikerül. A politikus dolga meg az, hogy ezt kezelje: okosan, ügyesen, vagy legalább egy poénnal. Akik viszont rögtön propagandistáznak vagy dalra fakadnak, nos, azok nem biztos, hogy értik a játék szabályait.

A parajdi eseményről rengeteg információ látott napvilágot az interneten, és a kommentelők azonnal reagáltak, mintha csak egy jól ismert refrént ismételgetnének: "árad a Tiszára". De érdemes lenne elgondolkodniuk, hogy Parajdon nem éppen a legjobb választás az áradás szó használata – ha egy apró patak ennyi problémát okozott, akkor mi történhet, ha egy egész folyó, mint a Tisza, megindul?

A program során alaposan feltárták, hogy hol húzódik a szabadság határa, milyen következményekkel járhat a hallgatás, és mi minősül hiteles tájékoztatásnak. Érdekes volt számomra, hogy vajon azok a "független, objektív, szabad" médiumok, amelyek részt vehettek az eseményen, beszámoltak-e arról, hogy Nagyadorjánban drasztikusan csökkent a sajtószabadság?

Nem igazán. Pedig a Maros megyei rendezvényen büszkén kifüggesztették a tábori alapelveket, mint például: "Elfogadjuk, hogy különböző vélemények létezhetnek" vagy "Egyetérthetünk abban, hogy bizonyos témákban eltérő nézőpontjaink vannak". Papíron mindez valóban így festett. Csakhogy ha ez a "párbeszéd" volt a szabadság csúcspontja, akkor a Tisza Párt tényleg elborította a színteret - de nem a nyitottsággal, hanem a saját kis félelem- és kontrollhullámaival. A sajtószabadságuk pedig látszólag olyan, mint a Tisza-univerzum: a Facebookon hatalmas zajt csap, de a valóságban csak szellőztet. És hogy milyen következményekkel jár mindez? Egy éven belül választ kapunk.