Egy szenvedő nemzet minden terhe a lelkében rejlik - a mai propagandisták is elismeréssel adózhatnának annak a stílusnak, ahogyan egykor a magyar miniszterelnökről fogalmaztak.

Képzeljük el, hogy Horthy Miklós merénylői száz évvel ezelőtt robotzsaruval találkoznak. Furcsa, de a válasz szinte igennel kecsegtet. Az 1924 novemberében megjelent újságcikkek között akad néhány elképesztő részlet, amely rávilágít, hogy a vasúti szolgáltatások állandóan megosztották a közvéleményt, míg a parlamenti antiszemita megnyilvánulások akkoriban nem számítottak különösebben illetlenségnek. Ezzel szemben a vallásos nők áttetsző, merész öltözéke már sokkal inkább felkeltette a figyelmet és a kritikát.

A régi újságok lapozgatása nem csupán azért vonzó, mert a múlt eseményeiről olvashatunk, amelyekre ma már történelemként tekintünk, hanem mert betekintést nyújtanak az emberek életébe és gondolkodásmódjába évtizedekkel ezelőtt. Néha meglepően hasonlónak tűnik a jelen és a múlt: száz évvel ezelőtt is ugyanazok a problémák foglalkoztatták a társadalmat, mint manapság. A hvg360 „Százéves újság” című sorozata éppen ezt a párhuzamot hivatott bemutatni, szórakoztató sajtószemlével fűszerezve, amely korabeli cikkeken keresztül kalauzol bennünket a múltba.

A vasúti közlekedésre már régóta panaszkodtak az utasok. 1924. november 26-án Az Est című lap rövid hírei között megjelent egy különös tudósítás, amely Kiskunfélegyháza és Szentes között játszódott. Az éjszaka sötétjében az utasoknak nyolc kilométert kellett gyalogolniuk, miközben a drága vonatjegyeket a zsebükben cipelgették. (A mellékelt fotón egy Kálvin téri újságárus látható Az Esttel a kezében, 1926-ból. Fotó: Fortepan/Preisich család.) A két város közötti személyszállítás akkoriban úgy zajlott, hogy cukorrépát szállító tehervagonokhoz csatoltak néhány személykocsit. A vonat csak akkor indult el, amikor a rakodás befejeződött, ami miatt gyakoriak voltak a többórás késések. A mozdony annyi kocsit húzott, hogy alig bírt a súlyával, a Csongrád és Szentes közti Tisza-hídra pedig rendszerint többszöri nekifutásra tudott csak felkapaszkodni a túlterhelt vonat. Ezen a hétfői napon, a nagy erőlködés közepette, a mozdony végleg megadta magát. A vasút nem küldött mentesítő járművet, mondván, hogy a másik mozdony befűtése óriási költséggel járna, így inkább azt javasolták, hogy próbálják meg helyreállítani a pályán veszteglő járművet. Az utasok, akik már jó ideje várakoztak, arra számítva, hogy a javítás akár reggelig is eltarthat, úgy döntöttek, hogy gyalog vágnak neki a hátralévő nyolc kilométernek az éjszakai sötétségben.

A vidéki vasútállomásokon számos helyen felhalmozódott a szállítandó áru, ami különösen a főváros tűzifa-ellátását érintette hátrányosan. A MÁV vagonhiányra hivatkozva képtelen volt teljesíteni az áruszállítási feladatait, ami komoly nehézségeket okozott. A Magyarország 1924. november 9-i számában megjelent cikk szerint a helyzet egyik fő oka az volt, hogy a tehervagonok jelentős része nem árut, hanem embereket szállított. Az államvasút a lapnak részletezte:

A "vagonlakók" 721 járművet foglaltak el, és nem csupán a határokon túlról érkező menekültek keresnek menedéket, hanem olyan vasutasok és egyéb hivatalnokok is, akik a megemelkedett albérleti költségekkel küzdenek.

A MÁV igyekezett megoldást találni a lakásproblémákra, és ennek érdekében lakásépítési projekteket indított. A vállalat nyilatkozata szerint: "Minden lehetséges lehetőséget kihasználunk, hogy a hivatalokat összevontan működtessük, és az így felszabaduló irodai helyiségeket lakásokra alakítsuk át."

Beszélgessünk a miniszterelnökkel anélkül, hogy politikai témákra terelnénk a szót! Fedezzük fel közösen a mindennapi élet apró örömeit, mint például a kedvenc könyveink, utazásaink élményei, vagy akár a gasztronómiai kalandjaink. Milyen új hobbikat próbáltunk ki mostanában? Vagy van-e egy különleges recept, amit szívesen megosztanánk egymással? Az ilyen személyes beszélgetések segítenek minket közelebb hozni egymáshoz, és elfelejteni a világ zűrzavarát egy rövid időre.

A főváros eközben arra törekedett, hogy kiderítse, mi állhat a háttérben, amiért a tisztviselők tömegesen jeleznek betegséget – volt olyan eset is, amikor egy hivatal munkatársainak 35-40 százaléka hiányzott. Egy este pedig váratlanul megjelentek a hatóság emberei mindenkinél, aki a betegségére hivatkozva nem jelent meg a munkahelyén.

Kiderült: a beteget jelentő tisztviselők 70 százaléka moziban vagy színházban volt.

Bethlen István miniszterelnököt viszont olyan emberként mutatta be az újság, akinek "csodálatos energiája és munkabírása megbirkózik a tennivalók őserdejével". Az Est november 16-i számában megjelent portrét napjaink propagandakiadványai is megirigyelhetnék: a szerző, Szomaházy István azt is megjegyzi Bethlen mosolyáról, hogy az "nagy és mélyen gondolkodó egyéniségek külső jele".

A "politikamentesként" hirdetett párbeszéd során a miniszterelnök olyan kijelentéseket tesz, mint: "Valójában nincs fix munkabeosztásom, csak azt teszem, amit a pillanat megkíván." Továbbá megemlíti: "Az életemben már csak a munka maradt, és emiatt minden szépséget, ami valaha fontos volt, elfelejtek." Rámutat arra is, hogy "ambícióm kimerült abban, hogy elértem ezt a pozíciót, most már csak az maradt, hogy szolgáljam az országot, amíg az erőm engedi." A beszélgetés végén Szomaházy így ír Bethlenről: "Sokan várnak még rá, de ő elillan: már senkit sem fogad el. Talán ma ebédel is, ami nem mindennapos esemény számára. Elrohan a miniszteri lift felé, a lelkében egy vérző ország minden terhével."