Az „Elhallgatott történelem (II.)” című írás mélyen belemerül a múlt rejtett eseményeibe, amelyek sokáig árnyékban maradtak. A történelmi narratívák gyakran figyelmen kívül hagyják azokat a hangokat, amelyek nem illeszkednek a domináns diskurzusba. Ez a c
Haraszti János nagybátyám emlékét csupán három tábori postai levelezőlap őrzi, melyek mindegyikét öccsének, Haraszti Istvánnak (1911-1995) írta. A levelek Bódvavendég, az utolsó posta Hidvégardóról indultak, és a feladó neve mellett a rendfokozata is ott állt: Honvéd. A tábori posta száma pedig 233/37. E három lap a múlt egy apró, de értékes darabja, amely életre kelti a családi történeteket és emlékeket, melyek generációkon át élnek tovább.
Haraszti István a lapon feltüntette: "1942. december 2-án érkezett, 5-én pedig már útnak indult a válasz." József, István bátyja (1901-1982), három gyermek édesapja: Imre, László és Mariska. Felesége, a hidvégardói születésű Noga Anna (1912-1982) volt. A levél címzettje Magda, aki Haraszti István (1911-1995) öccsének lánya.
**Második levél:** **Kelt 1942. XII. 17.** Kedves Öcsém! Örömmel értesítelek, hogy megkaptam a november 28-án és 30-án írt leveledet, valamint a csomagot. Minden rendben volt, és a legjobb egészségben találtak engem is, amit viszont nektek is szívből kívánok. Cigarettát még nem sikerült beszereznem. A csomag épen megérkezett, de ha legközelebb küldesz, kérlek, ne tegyél bele italt. Sokkal jobban örülnék valami száraz pogácsának vagy doboskának, azoknak sokkal nagyobb hasznát veszem. Ami a hazai rémhíreket illeti, ne dőlj be nekik! Az orosz hadsereg nem olyan félelmetes, mint ahogyan azt odahaza egyesek állítják. Persze, lehet, hogy máshol más a helyzet, de mi itt nyugodtan élhetünk. Rohály és Viszlai már máshol tartózkodnak, de egy héttel ezelőtt találkoztam velük. Dúll és Berti itt van velünk, jól vagyunk, és tudunk egymásról. Nemrég egy faluba látogattam, ahol a debreceni Eperjesi Laci sírjánál jártam. Kellemes Karácsonyi Ünnepeket és Boldog Új Évet kívánok Édesapámnak és az egész családnak! A legjobbakat kívánom mindenkinek. Maradok szeretettel bátyád, János *Haraszti István feljegyzése: "1942. XII. hó 30-án válasz ment."*
A Szent Ünnep csendesen távozott, most már izgatottan várjuk az új esztendőt. Karácsony idején összegyűltünk a környékünkről, találkoztam a tornai és debreceni Mesterrel, valamint Jankó öreggel és Haraszti Feri Udvarnokiból. Ekkor töltöttem el az ünnepeket, jó társaságban. Az ökrök eladása kapcsán csak olyanokat válassz, amelyekkel hasznos munkát tudtok végezni, mert mi még nem tudjuk, mikor juthatunk haza, és úgy érzem, ez nem lesz túl hamar. E hónapban is küldtem negyven pengőt, kérlek, az új év első napja után vidd be a könyvem a postára a kamatbejegyzés miatt. A pénzt is vidd be, ha éppen nincs szükségetek rá. A képeslapot megkaptam, és a sógortól is érkezett egy tolnai lap. Mindezek után a legjobbakat kívánom nektek. Tiszteletem Édesapámnak és családjának. Maradok szeretettel, bátyád, János. A lapon Haraszti István megjegyzése: "1943. január 18-án érkezett, 19-én és 20-án írtam."
Ekkoriban, Anglia és a Szovjetunió kivételével, egész Európa Hitler uralma alatt hevert. A sztálingrádi csata kimenetele még nem volt eldöntve. Hitler, a németek, olaszok, románok, magyarok és szlovákok szövetségében, összesen 230 hadosztállyal indított elkeseredett támadást a város ellen. Ekkor még friss emlék volt a villámháború, és a német hadsereg legyőzhetetlenségéről szóló mítoszok is éltek. A fordulat, amely végleg megváltoztatta a második világháború menetét, még nem következett be.
Amikor Haraszti János a második lapját írta, az olaszok még mindig nem engedték be az orosz csapatokat, és a románok sem futamodtak meg. Ekkor még nem indult meg a németek visszavonulása. A Szovjetunió kétfrontos háborúra készült, keleten a japán támadásra vártak, de a japánokat az Egyesült Államok háborúba sodorta. Ezzel az USA vette a vállára a japán offenzíva terheit, így az Uraltól Szibériáig minden erejüket a főváros és Sztálingrád megsegítésére összpontosították. Vas Zoltán, az ötösfogat tagja, a helyszínről tudósított: "Éjjel és nappal érkeztek a szerelvények, számtalan mennyiségben, átcsoportosításként Szibériából." A Don-kanyart túlélő bódvavendégi Király József ezeket a harcosokat nevezte el kemény fagyhoz edzett szibériai tigriseknek.
A harmadik levél volt az utolsó, az utolsó életjel, amit nagybátyám, Haraszti János, hagyott ránk. Burinda nagyanyám a Vöröskereszt segítségét kérte, hogy megtalálja őt, de végül csak a szívfacsaró hír érkezett meg: János eltűnt. Kardos asszonyként ismertük őt, és emlékezetemben élénken él az a pillanat, amikor a guzsalyfej repült felém, miután megszegtük a tilalmát, és kiszaladtam a fagyos télbe. Ezt a tragédiát soha nem tudta feldolgozni, és a gyász, a fájdalom örökre ott maradt a szívében. Mindig várt, siratta a fiát, aki érdekes módon a tábori lapjait a négy évvel fiatalabb István öccsének címezte. Utolsó búcsúzásakor azt mondta: "Ha hazajövök, minden másképpen lesz, minden úgy lesz, ahogyan mi akarjuk." Ezt a bátorító gondolatot maga Haraszti István nagybátyám mesélte el nekem. Micsoda bátorság, micsoda nagylelkűség egy öccsével szemben! A tábori lapokat Krisztina lányától kaptam, akinek nagyra értékelem az erőfeszítéseit, hogy megőrizze, átmentse és nekem átadja ezeket az értékes dokumentumokat.
Sok minden kiderül ebből a három lapból, ezekből a sorokból. Az egyik a földijeihez való ragaszkodása, például Rohályhoz, aki egyébként a sógora volt. Fiútestvérek között nem ritkaság a Káin-Ábel viszony, az idősebbik lekezelően bánik az öcskössel, nem ismeri el tehetségét, képességét, lenézi, elnyomja. Ezek a sorok azonban nem erről tanúskodnak. Segíteni akar az öccsének még a halál torkából is! Mert ha én otthon lennék, vehetnél olcsóbb ökröt is, mert én betanítanám, de te vedd meg inkább a drágábbat, hogy neked könnyebb legyen vele dolgozni. Pénzt küld haza az öccsének, hogy vigye el a bankba, de csak akkor, ha nincs rá szüksége. És a kamat! És az ital! A takarékosság, a szorgalom, a szerénység, a tisztesség jellemezte mindenkor a Harasztiakat. Nem hallottam arról, hogy egyetlen részeges is lett volna a nemzetségben. Templomjáró, istenfélő emberek voltak. Köteles felmenőim mellett mindig is büszke voltam a Harasztiakra, különösen a két nagybátyámra, Józsefre és Istvánra. Most már látom, ugyanilyen büszke lettem volna Jánosra is. És vagyok is!
A Haraszti lányok és fiúk rendkívüli elhatározással és kitartással alakították ki saját boldogulásukat. Takarékosságukkal, szorgalmukkal és kemény munkájukkal építették fel vagyonukat, így váltak a falu egyik legmódosabb ifjúságává. Ifjabb Haraszti József (1901-1982), nagybátyám, nem véletlenül lett a megalakuló Közös Szövetkezet első elnöke Vendégiben. Fontos megemlítenem, hogy Jézus hitű és apostoli gyökerekkel rendelkező, ezeréves keresztény nemzetünk nemcsak a saját érdekeiket védte, hanem a jómódúakat is ellenségeiként látták. Haraszti József Amerikában tisztességes munkával, egyfajta új rabszolga módon, teremtette meg öt gyermekének az életfeltételeit. A vörös terror három hulláma éppen azokat a családokat akarta elsöpörni, akik ellenálltak, börtönbe zárni vagy deportálni a parancs értelmében. Édesanyám története sem mentes a megpróbáltatásoktól: 1927-ben nem üres kézzel érkezett Tornaújfaluba a szintén jómódú Köteles családhoz, hanem 50 ezer cseh korona örökséggel, ami akkoriban egy borjas üsző árának körülbelül ötvenszerese volt. Ebből a vagyonból vásároltak számára földet az eladósodott tornai gróf birtokából, amely biztosította a család jövőjét.
Harmat Árpád Péter véleménye szerint a doni katasztrófa a magyar hadtörténet legnagyobb tragédiája, hiszen idegen területen, idegen érdekekért harcolva négyszer annyi áldozat hullott, mint a mohácsi csatában. Pintér Tamás Mohácsot a nemzeti létezésünk fájdalmas temetőjeként és tragédiájaként említi, ahol 20 ezer élet veszett oda, köztük a király és öt püspök is. A doberdói pokol pedig a magyar hadtörténelem egyik legvéresebb összecsapása volt, amely során több mint 100 ezer ember életét oltották ki.
Zárásként idézzük fel Csoóri Sándor ünnepi beszédét, amely 1997. július 20-án Boldirevkán hangzott el. Ez a beszéd nem csupán a helyi közösség számára volt jelentőségteljes, hanem mély gondolatokat fogalmazott meg a nemzeti identitásról és az összetartozás fontosságáról is. Az előadás megjelent a "Szálla alá poklokra" című kötetben, amelyben a költő és író gazdag érzelmi világát és bölcsességét tükrözi.
Tisztelt Orosz Polgárok! Bordirovka lakói!
Élők és holtak küldötteiként érkeztünk Magyarországról az Önök földjére. Több mint ötven éve indultunk el ezen a fájdalommal és gyásszal terhelt úton, amely a Don melletti katonatemetők elhagyatott, föld alatti világába vezetett. Azonban a történelem és a politika nehezen áttörhető akadályai miatt csak most vált lehetővé, hogy elérjük ezt a helyet. Hálás szívvel köszönjük, hogy megnyitották előttünk a megbékélés kapuját.
Tisztában vagyunk vele, hogy a döntésük nem volt könnyű, sőt az most sem az, ezekben a fegyelmezett és szimbolikus pillanatokban. Önöknek nem csupán saját maguk, hanem a hazájukért életüket áldozó katonák és polgártársak nevében is kellett mérlegelniük a magyar emlékmű megalkotásának lehetőségét (...).
A Don-kanyar számunkra, magyarok számára a bukás és a végzet szimbólumává vált. Történelmünk ezer évének során négyszer szenvedtünk el hasonló csapást. Először 1241-ben, amikor Batu kán vezetésével a tatár hordák gyorsan és pusztító módon átsöpörtek az országon; másodszor 1526-ban, amikor a török birodalom, amely Európa meghódítására készült, eltaposta a védtelen magyarokat; harmadszor 1849-ben, mikor a szabadságharcunkat a Habsburg-ház csak az orosz katonai beavatkozás révén tudta megfékezni; és végül itt, a Don-kanyarban, ahol a 2. magyar hadsereg, idegen érdekek áldozataként, szinte teljesen megsemmisült.
János Jelenései a Bibliában figyelmeztető, profetikus látomások. Egy eljövendő, költői apokalipszis bomlik ki bennük a képzelet hatalma által. Az az apokalipszis viszont, amelyet az orosz frontra kirendelt magyar katonák éltek át, s amelybe százezrével belehaltak, nem a profetikus képzelet műve volt, hanem a nagy hatalmú valóságé. A tankoké, az ágyúké, a hóé, a fagyhalálé, amely, mint lidérces fegyvernem a hazájukat védő orosz katonákat és népet segítette. Beszéltem olyan túlélőkkel, akik a csonttá keményedett, halott katonák százait talpukra állítva szúrták bele a hóba, hogy ne halottnak, hanem elevennek láthassák őket, s erőt és biztatást kaphassanak tőlük. (...)
Mi, akik most itt vagyunk, hogy tiszteletünket tegyük a hazájukért hűségesen és bátor szívvel szolgáló, életüket áldozó százötvenezer magyar katona és munkaszolgálatos előtt, nem csupán a múltat kívánjuk átkonstruálni. Ezzel a főhajtással a halottaknak járó végtisztességet szeretnénk kifejezni. A történelem során elkövetett bűnök, még ha meg is kapták büntetésüket, örökre megmaradnak az emlékezetünkben, mint egyértelmű és súlyos terhek.
A mi második világháborús részvételünk olyan örökség, amely mellett nem találhatunk mentséget, csupán magyarázatokat. Dosztojevszkij, az orosz irodalom egyik legnagyobb alakja, feltárta azt a megdöbbentő jelenséget, amelyben a kitaszítottság és a szenvedés következtében az áldozatok gyakran bűnözővé válnak. Sajnos, ez a jelenség nem csupán egyéni sorsokat érint, hanem nemzetek egészét is magával ragadhatja, és rossz irányba terelheti őket. Mi is pontosan így jártunk.
Tisztelt Vendéglátóink! Tisztelt Emlékezők! Hosszú ideig töprengtem azon, hogy a történelmi háttér és érvek bemutatása után merjük-e megosztani az áldozatokból származó bűnös igazságok legmélyebb rétegeit és fájdalmát. Végül arra jutottam, hogy a válasz igen, hiszen a Don-kanyart körülvevő temetők csendje, valamint az orosz lélek irodalmi ábrázolása arra ösztönöz minket, hogy feltárjuk mindazt, ami eddig rejtve maradt.
Önök talán nem is sejtik, hogy a magyar nemzet sorsa nem csupán az első és második világháborúval kapcsolatos, hanem gyökerei egészen az 1848-49-es Habsburg-ellenes szabadságharcig nyúlnak vissza. Ezt a hosszú évtizedek alatt felhalmozódott keserűségtől fűtött függetlenségi harcot talán másképp alakította volna a történelmünk, ha I. Miklós, az orosz cár, nem sietett volna a Habsburgok segítségére a megroppanásuk küszöbén. Ferenc József személyesen kereste fel a Varsóban tartózkodó cárt, hogy könyörögje ki tőle 200 ezer fős hadseregének beavatkozását. A cár végül teljesítette a kérését, és úgy küldte ránk csapatait, hogy előtte egyetlen bántó szót sem váltottunk. Szabadságharcunk így a megnövekedett túlerővel szemben végül kudarcot vallott. Európa hatalmi egyensúlya - ha akadozva is - egészen az első világháborúig fennmaradt, de a cár közbelépése, különböző következmények láncolatán keresztül, a mi végzetünket pecsételte meg. Nem titkolhatom el, hogy a cár tisztjei milyen mély morális megrázkódtatással számoltak be a szabadságharc elbukásáról. Mihail Dorimedontovics Lihutyin vezérkari tiszt ezt írta: "Mi az osztrákoknak jöttünk segíteni, és segítettünk is nekik, de rokonszenvünk láthatóan egyszerre azok felé fordult, akik ellen felléptünk." Ez a megállapítás rávilágít arra, hogy a történelem nem mindig a várt irányba halad, és a szövetségek néha meglepő fordulatokat hoznak.
A múlt eseményei, akárhogyan is nézzük, véglegesen rögzítettek. Senki sem képes visszafordítani az időt, hogy jóvátegye, ami történt. Az emberiség számára a században kétféle megközelítés áll rendelkezésre, hogy a borzalmak után rendezze a múltját. Az egyik lehetőség a következő: mi, akik még itt vagyunk, soha nem felejtünk, és nem is bocsátunk meg. A másik alternatíva pedig ez: emlékeink örökre velünk maradnak, de mindent, amit csak tudunk, megbocsátunk.
Képzeljünk el egy világot, ahol a temetőkben, legyenek azok Oroszország, Magyarország vagy bármely más nép földjén, egyesítjük az emlékeket. Az elhunytak iránti tisztelet és a múltunkban gyökerező hagyományok összefonódva, egy közös választásra hívnak minket. A szeretet és a megbecsülés szellemében fogadjuk el az utóbbi döntést, amely a sokszínűség és a közösség erejét ünnepli.
