Japán 1895-ben egy merész lépéssel hívta fel magára a Nyugat figyelmét, ezzel pedig szembesítette a világot saját erejével és ambícióival.
Kelet-Ázsiában Kína évezredeken át a legdominánsabb nagyhatalom volt, de az 1860-ban végződő ópiumháborúk drámai fordulatot hoztak e státusában. A Csing-dinasztia vezető rétege azonban a háborúkból csak annyit tanult, hogy a nyugati hatalmak fegyveres fölénye aggasztó, míg a társadalmi és gazdasági reformokra nem fektettek hangsúlyt. Ennek következtében Kína nem tudta kihasználni a helyzetet, és elmaradt a szükséges átalakulásoktól, amelyek megerősíthették volna pozícióját a világrendben.
A világtól hosszú ideig elzárkózó Japán is váratlan módon, háború nélkül, de mégis kénytelen volt engedni a nyugati hatásoknak. A szigetország azonban nem csupán passzívan reagált, hanem a Meidzsi-restauráció néven ismert átfogó modernizációval válaszolt az új kihívásokra. Ez a folyamat radikálisan átalakította a japán társadalmat és gazdaságot, lehetővé téve a nemzet számára, hogy felzárkózzon a világ többi részéhez.
A fejlődő Japán figyelme egyre inkább a régóta a kínai befolyás alatt álló Koreára irányult, amelyet a japánok "szívük tőreként" emlegettek. Az ópiumháborúk következtében Kína pozíciója a térségben meggyengült, ami kedvező alkalmat teremtett a japánok számára. Az 1870-es évek második felében elsősorban gazdasági és politikai eszközökkel próbálták Koreát saját érdekszférájukba vonni. Az érdekellentétek a következő években számos fegyveres összecsapást és felkelést eredményeztek a félszigeten, végül pedig 1894 augusztusában kirobbant az első kínai-japán háború. A modernizált japán flotta és hadsereg kevesebb mint egy év alatt döntő győzelmet aratott a kínai erők fölött, és 1895. április 17-én megkötötték a háborút lezáró simonoszeki békét.
A megkötött szerződés egyértelműen tükrözte a japán győzelem tényét: Kína hivatalosan elismerte Korea teljes függetlenségét, ami a gyakorlatban azonban a félsziget feletti japán befolyás megerősödését jelentette, végül pedig 1905-re nyílt megszálláshoz vezetett. Japán birtokába került a Liaotung-félsziget, a Penghu-szigetek és Tajvan is. Ezen kívül Kína körülbelül 7,5 tonna ezüst kártérítést volt köteles fizetni Japánnak, továbbá megnyitott számos jelentős kikötőt a japán kereskedők számára, és egy sanghaji koncessziós területet is átengedett a szigetország számára.
A probléma abban rejlett, hogy Japán ezzel a terjeszkedéssel már az európai hatalmak lábára is rálépett.
A fő ellenző Oroszország volt, amely német és francia támogatással már hat nappal az aláírás után a szerződés módosítására szólította fel Japánt. II. Miklós cárt kiváltképp a Liaotung-félsziget végén található Port Arthur kikötőjének sorsa aggasztotta, mivel a várost birodalmának jégmentes csendes-óceáni kikötőjévé kívánta tenni. A három hatalom egységes fellépése meghátrálásra késztette Japánt, amely novemberben kiürítette a Liaotung-félszigetet, további kártérítés fejében (a dolog külön szépsége, hogy ezt a "nyugatiak" Kínával fizettették, noha a területet végül Oroszország szerezte meg).
Az események ilyen irányú fejlődése nem csupán az 1904-1905-ös orosz-japán háború előzményeit teremtette meg, amely során Japán bebizonyította, hogy "hazai pályán" egy európai nagyhatalommal is bátran fel tud lépni és azt le tudja győzni. Kínában viszont az újabb megaláztatás, amelyet a hosszú ideig lenézett kicsiny szomszédtól szenvedett el, a Csing-dinasztia hatalmának végső összeomlásához, majd 1911-es bukásához vezetett.
Japánban a nyugati beavatkozás hatalmas törést okozott, amelyre válaszul tömegek vonultak utcára, hogy kifejezzék ellenállásukat a kormány politikája ellen. E krízis következtében a kormányzat szinte megbukott a nyomás alatt. Ezen események révén a japán közvélemény és az ország irányító elit először szembesült azzal a keserű igazsággal, hogy a modernizáció és a nyugatosodás ellenére a nyugati hatalmak továbbra is alacsonyabb rendűnek tekintik Japánt, ami serkentette a nacionalista és agresszív expanziós politikát hirdető erők térnyerését.
