Felhívom Anyut, hogy megosszam vele a napom történéseit és elmeséljem, mi minden történt velem az utóbbi időben. Az ő tanácsai mindig jól jönnek, és a nevetésével képes feldobni a legborongósabb pillanataimat is. Kíváncsi vagyok, mit szól majd a legújabb

A nyár lassan tovaszáll, és rengeteg élmény gazdagít minket. Néha, amikor a gyerekek belemerülnek a játékba, vagy éppen sikerül egy rövid pihenőt találnom, eszembe jut, hogy most lenne itt az ideje felhívni Anyut. Vagy küldeni neki egy képet arról, hogy mi éppen mivel foglalatoskodunk. Biztos vagyok benne, hogy örömmel nézné!

Aztán hirtelen ráébredek, hogy már nem tudom felhívni, ahogyan azt mindig szoktam tenni ilyenkor.

Finoman végigsimítom Matyi kis, még mindig babás, szívhez szóló arcvonásait, és eszembe jut, hogy ő milyen csodásan látná ezt a pillanatot. Egy fárasztó délutánon Zsombi homlokát simogatom, és ahogy az álom egyre inkább elragadja, eszembe jut, amikor egy januári estén azt mondta: "holnap este már a Nagyi fogja simogatni a hajamat" – ez volt az utolsó alkalom, amikor ő altatta őket. A mellettünk elhaladó, gyönyörű kis parasztházak ablakait bámulom, és felidézem, mennyire boldog volt, amikor a zsalugáteres ablakokról meséltem neki. Eljátszom a gondolattal, hogy mi lenne, ha egy váratlan pillanatban a szakadékba zuhannánk az autóval – vajon jó lenne-e? Szaladhatnék-e az ölelésébe, hogy biztonságban érezhessem magam?

Jaj, csak ne sírj, mondaná. De hát miért lenne ez baj? Senkinek sem okozok kárt azzal, ha csendben végig zokogok egy misén. Vagy akár egy autóúton is, tenném hozzá dühösen, de csak magamban, mert sosem volt bátorságom hangosan visszaszólni neki.

"A sírásban nincs se szép, se jó, se semmi" - csendül fel ebben a pillanatban az autós playlist egyik dala. A jó öreg Rájátszás mindenre tudja a választ.

Fél év már eltelt, mióta elmentél, Anyu. Ez az első nyár, ami számunkra a legnehezebb, míg számodra talán a legkönnyebb. Remélem, így van.