Képzeletben már átnyújtottuk az Oscart annak a filmnek, amely annyira megérintette a közönséget, hogy a mozi csendes könnyekben tört ki.

A Pogány Induló sosem áll meg, és éppen ez adja a varázsát ennek az új sorozatnak, amely róla szól.

Ez nem csupán egy újabb grandiózus életrajzi film Shakespeare életéről, hanem egy érzékenyen megkomponált gyászfilm, amely azt mutatja be, hogyan születik meg a művészet egy elveszített gyermek emlékéből. Chloé Zhao legújabb alkotása, a Hamnet, 2025 egyik legkiemelkedőbb filmje lehet, és komoly eséllyel pályázik a következő Oscar-gálán. A Jessie Buckley és Paul Mescal főszereplésével készült mű egyszerre történelmi dráma és megható családi történet, amelyhez csak az maradhat közömbös, akinek a szíve valóban kőből van.

Életemben nem hallottam annyi embert sírni a moziban, mint Chloé Zhao Hamnet című filmje közben, amelyet október 29-én vetítettek a II. Budapest International Film Festival (BIFF) keretében. Akármerre néztem a félhomályban, csillogó szemek meredtek a vászonra, a közönség szinkronban szipogott, fújta az orrát és sóhajtozott.

Ez a film egy letisztult, mégis mélyen ható képi világban bontakozik ki, amely a legérzékenyebb érzelmi húrokat pengeti. Visszafogott monumentalitása révén méltó helyet foglal el Zhao életművében, és a történelmi drámák legkiválóbb darabjai között is kiemelkedik. A történet Maggie O'Farrell azonos című regényén alapul, melynek írója a forgatókönyv írásában is aktívan részt vett. A film William Shakespeare és felesége, Agnes (a köztudatban gyakran Anne Hathaway néven ismert) életének fiktív változatát tárja elénk, megjelenítve gyermekük tragikus elvesztését, a gyász különböző megnyilvánulásait, és végül a drámaíró talán legismertebb művének, a Hamletnek a születését.

Ez a film nem a megszokott életrajzi narratívák útját járja be, amelyek Shakespeare hírnevét vagy művészi sikereit ünneplik. Sokkal inkább egy rendkívül emberi, intim történet, amely a szerelem, a veszteség és a művészet mélységeivel foglalkozik, bemutatva, hogyan képes a fájdalom kreatív erővé alakulni. A grandiózus elemek hiánya nemcsak a vizuális világban, hanem a cselekmény szövetében is érezhető. Ez a narratíva nem egy zseniális alak köré épül, hanem egy család életéről szól, amelyet a gyász nehézségei próbálnak meg. A középpontban egy nő áll, akinek érzékeny lelki világa alig találja meg a helyét a történelem lapjain, valamint egy férfi, aki között feszül a vágy a teremtés és a család iránti felelősség.

A Hamnet mindenképp nagy feladat volt Zhao számára, aki eredetileg el sem vállalta a film megrendezésére irányuló felkérést. Miután azonban mégis igent mondott rá, a rendezőnő a korábbi stílusához képest vizuálisan és hangulatilag is új irányba indult el. Míg előző filmjeiben (például A nomádok földjében) a nyers, természetes stílus dominált, addig a XVI. században játszódó, kosztümös Hamnetben a festményszerű képek, a gondosan komponált fények és lassan áramló kameramozgás a meghatározó. O'Farrell regénye egyébként rendkívül filmszerű, a jelenetek valósággal életre kelnek a lapokon, és önálló műalkotásokként jelennek meg az olvasó lelki szemei előtt, így már

A film középpontjában Jessie Buckley (Agnes) és Paul Mescal (William) áll, és a kettejük közötti dinamika kétségkívül a történet érzelmi mélységének alapját képezi. Buckley játéka különösen figyelemre méltó: Agnes nem csupán Shakespeare felesége, hanem egy komplex, érzékeny és intuitív nő, aki által a nézők is felfedezhetik a világot. A színésznő nem először formál meg Shakespeare-i karaktert: a Rómeó és Júliában Júliát alakította Josh O'Connor oldalán, és már korábban is együtt dolgozott Sir Kenneth Branaghh-val a Téli rege színpadi adaptációjában.

Napjaink egyik legnépszerűbb színésze, Paul Mescal Shakespeare-je egyszerre szenvedélyes és esendő, szerencsés és roppant szerencsétlen. Alakítása legalább annyira kiváló, mint Buckley játéka - Mescal a drámaíró soha nem látott oldalát mutatja meg, és talán önmagának is azt a verzióját, amelyet nem igazán láttunk még tőle. Szabad, mélyről jövő, erős és nyers alakítás ez tőle.

A film legmeghatározóbb pillanatait kétségtelenül a gyermekszereplők, különösen az ikreket megformáló színészek teljesítménye emeli ki. Jacobi Jupe, aki a címszereplő Hamnetet alakítja, lenyűgöző visszafogottsággal és érettséggel játszik. Zhao rendezésében nem csupán egy "drámai" gyerekszínészt látunk, hanem a film lényegi pulzusát: természetes, spontán, törékeny és egyúttal humoros. Tekintetében még ott bujkál a gyermeki kíváncsiság, de már felsejlik benne az a különös megértés is, amely előre sejteti a közelgő tragédiát.

A filmben Hamnet és ikertestvére, Judith (akit Olivia Lynes alakít) számos közös jelenetben tűnnek fel, amelyek nem csupán idilli pillanatok, hanem a későbbi tragédia előrevetítései is. A testvérpár közötti finom gesztusok – az érintések és a félbeszakadt mondatok – sokkal kifejezőbbek, mint bármilyen hangosan kiejtett szó. Ezzel szemben a harmadik Shakespeare-gyerek, az elsőszülött Susanna (Bodhi Rae Breathnach) szerepe szinte eltörpül az ikrek karakterei mellett, mintha csak a háttérben bújna meg a valódi dráma.

Lukasz Zal operatőr képei egyszerre idézik meg az idillikus szépséget és a feszültséget, mintha egy varázslatos, ám rejtélyes világba kalauzolnának minket. Az operatőr mesterien játszik a fényekkel és árnyékokkal, amelyek nem csupán a film narratíváját gazdagítják, hanem a színészek arcát is olyan közelségből mutatják be, hogy a mozdulatlan pillanatokban is érezni lehet a feszültséget és az érzelmek hullámzását. Max Richter zenéje visszafogott, szinte észrevétlen, a csend és a szél hangjai gyakran átveszik az uralmat, mintha a rendezőnő szándékosan kerülte volna a harsány kifejezéseket, hogy a csend erejét és jelentőségét emelje ki. Ez a csend nem csupán üresség, hanem a kollektív emlékezés, az elmélyülés és az együttérzés mélyebb rétegeit tárja fel előttünk.

A kezdeti ragyogó, gondtalan hétköznapok színes forgatagából, a gyerekek örömteli játékának pillanataiból indulva, a történet szinte észrevétlenül alakul át egy dermesztő veszteség szomorú realitásává. Zhao nem arra törekszik, hogy könnyeket csaljon a nézők szemébe; sokkal inkább azt kívánja feltárni, hogyan él tovább a fájdalom a mindennapi élet apró részleteiben: a csendekben, a mozdulatokban, a kimondatlan szavak súlyában. Éppen ezzel a finom, mégis hatékony megközelítéssel képes arra, hogy szívből érintse meg a közönséget, és elérzékenyítse őket.

A "Hamnet" nem csupán a halál tematikáját járja körül, hanem inkább azt a mély és összetett folyamatot, ahogy az emlékezés a túlélés eszközévé válik. A film üzenete is ezt tükrözi: minden, ami eltűnik, valamilyen formában tovább él az emlékekben. Bár a cselekmény valós eseményeken alapul, Zhao nem a történelmi hitelességre helyezi a hangsúlyt, hanem az érzelmek hiteles ábrázolására. Ennek köszönhetően a nézők nem csupán passzívan figyelik a történéseket, hanem együtt rezonálnak a karakterekkel, így a film sokkal inkább egy érzelmi utazássá válik, mintsem egy egyszerű történelmi elbeszéléssé.