Határátlépés a maximumon!

Lehet, hogy az írók hatalmasok vállán állnak, de éppannyira óriások árnyában is. Megpróbálod megfogalmazni azt az egzisztenciális bizonytalanságot, ami mélyen benned lüktet, ami csak a tiéd, amit csak te tudsz úgy kifejezni, ahogy senki más. Elhatározod, hogy sűrű, nehezen járható erdőket festesz a szavakból, ahol a rothadó ipari épületek és a vak betonüregek között boldogan eltévedhetsz. Az elhagyott gyárak, a hámló vakolatú falak mind-mind a belső világod tükörképei. De a szerkesztőd csak a fejét rázza, mondván, hogy ezt már Bodor Ádám is megírta. Te viszont nem adod fel, és hosszú, kanyargós mondatokba öntöd a gondolataidat, mert úgy érzed, ezek a szavak a létezés szélén egyensúlyozó mondatfák, amelyek a legjobban tükrözik a világra való rálátásodat. De ekkor megint csak azzal jön, hogy ez már Krasznahorkai stílusjegyeit idézi. Mintha minden, amit valaha írhattál volna, már létezett volna előttad, és sok esetben jobban, mint ahogyan te valaha is meg tudnád fogalmazni.

Néha nem marad más út, mint megsérteni az irodalom fiktív határait, portyázni kicsit a zsánerek birodalmában, elragadni, ami felhasználható.

A krimi műfaja olyan, mint egy titkos ajtó, ami a legmélyebb emberi dilemmákhoz vezet. Mit is jelent a detektívregény, ha nem az élet és halál, bűn és bűnhődés örök harcáról való elmélkedést? Ez a műfaj arra hív minket, hogy keressük a válaszokat a váratlan helyeken, nem csupán a nyilvánvalóban, hanem a sötét, elhagyatott zugokban is, ahol a titkok rejtőznek. Ilyen értelemben a krimi és a szépirodalom találkozása nem csupán véletlen, hanem logikus összefonódás, hiszen mindkettő középpontjában az emberi lélek mélységei állnak. Csabai László, Láng Zsolt, Szöllősi Mátyás – mindannyian felfedezőkké váltak a krimi izgalmas világában, hol nyíltan, hol rejtett formában beemelve a műfaj elemeit a prózájukba. Ezzel nem csupán új dimenziókat nyitottak meg a történeteikben, hanem lendületet adtak a narratívának is. A határok tehát már rég nem a régi helyükön állnak, sőt, úgy tűnik, mintha a határcölöpök áthelyezése zajlana a literatúrában. Bár a krimi és a szépirodalom határvonalai elmosódnak, még mindig maradtak felfedezetlen területek, rejtett öblök a történetek tengerén. Bognár Péter éppen ezekre az ismeretlen vizekre evez, mert a felfedezés vágya hajtja.

Itt van Oktáv, a polgárőr, aki egy eldugott magyar faluban vigyáz a... nos, a polgárokra éppen nem, mert azok elég ritkán bukkannak fel. Mondjuk inkább, hogy a rendet igyekszik fenntartani. Árgus szemekkel figyeli, ki merre helyezi el a hulladékot és a bontásból megmaradt építőanyagot, és természetesen azt is, hogy időben eltünteti-e azokat. Mert ha nem, akkor a saját maga által felépített tekintélyének minden súlyával sújt a vétkesre. Aztán, mint a krimikben szokás, hirtelen bekövetkezik a váratlan: egy brutális, csonkolással járó gyilkosság borzolja a kedélyeket, és Oktáv azon kapja magát, hogy a szokásos problémáinál sokkal nagyobb, sötétebb események zaja kavarog körülötte. Ez a Hajózni kell, élni nem kell - az első Oktáv-regény - kiindulópontja.

Itt szeretném hangsúlyozni, hogy számomra kifejezetten zavaró, ha valami eltorzítja a fúziós krimi lényegét. Úgy vélem, minden műfaj megérdemli a tiszteletet, hiszen mindegyiknek megvannak a saját szabályai, amelyeket indokolt ok nélkül nem érdemes figyelmen kívül hagyni. A detektívregényben például elengedhetetlen, hogy legyen benne egy nyomozó (akár amatőr), egy kellően súlyos bűncselekmény, és felismerhető nyomozati munka – olyan kérdések merüljenek fel, amelyek intellektusunk segítségével megválaszolhatóak. Ha ezek hiányoznak, a krimielemek csupán céltalan díszítőelemek a regény karácsonyfáján, ami az olvasót bizony átveri. Bognár regénye ebben az értelemben klasszikus fúziós krimi: a gyilkosságnak világosan van elkövetője, akinek a kilétéről az olvasó különböző hipotéziseket fogalmazhat meg, és a történet végén ezeket le is ellenőrizheti. Oktáv pedig vitathatatlanul nyomozó, aki a maga sajátos módján végzi a nyomozást. Ami pedig igazán kiemeli ezt a könyvet a fúziós krimik tengeréből, az éppen a narrátor, Oktáv nyelvezete, amelyen keresztül a történet életre kel.

Ez a nyelv valóban lenyűgöző. Polgárőrünk, akit nem árt alaposan megismerni, mélyen elmerült az ókori írások világában, és gyakran gondolkodik egykori feleségén, miközben nem titkoltan kényszeres hajlamai is vannak – talán nem túlzás, ha azt mondom, hogy szinte már patologikus OCD-t sejtet velem. Az ilyen típusú szomszédok hajlamosak az éjszaka közepén, például tizenegykor, átkopogni, mert úgy vélik, hogy túl hangosan toltuk el a széket, vagy hogy a kukánk két centivel belóg az ő területükre. Kellemetlen figura, ha a jókedvünket nézzük – de ha éppen nem vagyunk a legjobb formánkban, akkor sokkal csúnyább szavakat is használunk. Bognár mesterien ragadja meg azokat a hangulatokat, amelyek Oktáv karakterének minden komikus és tragikus vonását megjelenítik. Engem mindig lenyűgöz, ha egy író úgy képes írni, mintha nem ő írna – ez a nyelvvel való kreatív játék legmagasabb szintje, és Bognár ezt páratlanul űzi. Elbeszélőjének kényszeressége olyan termékeny instabilitást ad a szövegnek, hogy az olvasó folyamatosan a kibillenés határán egyensúlyozik... aztán néha mégsem billen ki. Vagy éppen kibillen. Attól függ, hogyan alakul az események sora.

Az első kötetben tehát a nyelv teremtette meg a bizonytalanság izgalmas térképét, míg a krimiszál biztos támaszként szolgált az olvasó számára. A második kötet, címe "Minél kevesebb karácsonyt", azonban ezt a stabil mankót rugdossa ki a lábunk alól. Eddig legalább abban bízhattunk, hogy Oktáv ugyanaz az alak, akit megismertünk – nyomozó, aki képes kitölteni a fúziós krimi kereteit. Most viszont azt érzékeljük, mintha fellázadna a rábízott szerep ellen. A bűneset itt is jelen van, s talán nem is kevésbé borzalmas, mint az előző. Az olvasó most is megfogalmazhatja a saját elméleteit az elkövetőről, és tesztelheti azok érvényességét. Ám ezúttal szembesül azzal, hogy Oktáv mintha a másik oldalon állna. Olybá tűnik, hogy a kedvenc polgárőre, akit talán meg is szeretett (bár bizonyos korlátok között), nem vele együtt nyomoz, hanem ellene – mintha saját előítéleteit (netán kényszerképzeteit?) próbálná rákényszeríteni a tágabb környezetre, amelybe az olvasó is beletartozik, de talán még az író is. Ez már egyértelműen a zsáner szabályainak radikális felrúgása – vagy ha úgy tetszik, kreatív újraértelmezése. Határsértés a négyzeten. Adja magát, hogy mindezek után a "határsértés a köbön" aktusa következzen, új dimenziókat nyitva meg a történet előtt.

Természetesen, hogy ez következik! Ha a második kötet a fúziós krimi zsánerét újraértelmezi, a harmadik rész – Elmész, visszajössz, sose halsz meg – a szépirodalom mélyebb rétegeit célozza meg. A narrátor személyében is érezhető a drámai változás: nem Oktáv beszél, hanem Bognár Péter, az író, aki már az első kötetben is feltűnt, de csupán a háttérben, míg a másodikban másodlagos főszereplővé avanzsált. Most viszont ez a Bognár Péter látszólag "valódi", aki két Oktáv-regényt jegyzett, és éppen a harmadikkal birkózik, miközben újra egy gyilkosság ügyében találja magát a gyanú árnyékában. A tapasztalt olvasó persze tudja, hogy az irodalomban nincs olyan fogalom, hogy "igazi", csak a "meta" létezik, de az illúzió tökéletesen meg van teremtve. Két lépésben felépítettek számunkra egy nyelvi és irodalmi eszközökkel kidolgozott paravánt, egy Patyomkin-falut, majd aljas módon a mögéjük löktek minket. Két szakaszon keresztül ügyesen meggyőztek arról, hogy ideiglenesen függesszük fel a kételyeinket, és fogadjuk el: Oktáv valóban létezik, majd egy laza mozdulattal szétrombolták ezt a hitet. És mit kapunk cserébe? Fájdalmas kérdéseket a regényírás bonyolultságáról, és arról, milyen kozmikus felelősséggel tartozik az író a saját teremtett karakterei iránt.

A slusszpoén pedig az, hogy Bognár regényében Krasznahorkai is táncra perdül. Olyan érzés, mintha már előre sejtegetné, hogy a Nobel-díj hamarosan az övé lesz.

A harmadik kötetben fel van vetve (és egyben el van vetve - sajnos), hogy ez egy nyolcrészesre tervezett sorozat. Ez a lehetőség pedig engem iszonyatosan felvillanyoz. Mert hová lehet ezt tovább hatványozni? Mit fordíthat ki még Bognár, ha az imént fordította ki a komplett kortárs irodalmat? A következő az lesz, hogy az olvasó sem létezik? Nem vagyok én, aki ezt a recenziót gépelem, vagy nem úgy vagyok, mint ahogy hittem? Az érdekes lenne. És az van, hogy szerintem Bognár azt is meg tudná írni.