Kérjük, hogy egy különleges kívánságot tegyünk!

Néha elér engem egy kis irigység, hogy nekünk nincsenek igazi arisztokratáink. Milyen izgalmas lenne egy jeles ünnep után megbeszélni, hogy mennyire kifinomultan öltözködtek a tiszteletre méltó hölgyek, és hogyan mutathatnánk példát a fiainknak az urak stílusával. Tanulhatnánk az intellektuális, bölcs nyilvános beszédeikből, csodálhatnánk a hibátlanul szabott öltözeteket, a finom ékszereket, és azt a visszafogott eleganciát, ami oly ritka manapság. Milyen inspiráló lenne mindez!

Gazdagjaink persze léteznek, sőt, igazán extravagáns gazdagjaink is akadnak, de éppen miattuk tapasztaljuk, hogy a vagyon és a kifinomultság között hatalmas szakadék tátong. Olyan érzés, mintha ezek az emberek egymásra licitálnának a jó ízlés határain messze túlterjeszkedve, egyfajta látványos extravaganciával. A nők, akik a körünkbe kerülnek, átalakulnak, mint a pillangók, ám míg azok a természet csodálatos alkotásai, ezek a hölgyek szike és injekciós tű segítségével válnak új egyénekké. Megsértődnek a slágerek szövegén, milliárdokat érő jachtokról és magánrepülőkről szőtt álmokkal teli adományozó körutakra indulnak, bezsebelve a hajbókolásokat, miközben értetlenül nézik a "libsik" nyafogását, akik azt merik mondani, hogy a jeles alkalomra viselt ékszer többet ér, mint a közpénzből felhalmozott vagyonból tett felajánlás. Nem tudom, mennyire más érzés, amikor egy családi ház árának megfelelő táska belsejében maszatolódik a rúzs, és azt sem, hogy a fogadásról megmentett, alufóliába csomagolt királyrákos szendvics jobban esik-e később, mint ha egy vászonszatyorban pihent volna. Tény, hogy rajtam még sosem volt félmilliós cipő, de kíváncsi lennék, mitől lehet az, hogy valami tízszer annyiba kerül, mint ami csak a tizedébe. A legtöbben nem viselik, csupán hordják a legnagyobb külföldi divatházak kreációit, de hiába, a drága zakó nem fogja megmenteni őket a kígyóvállon, ahogy öreg lovon sem segít a cifra szerszám. Mi lehet az, ami táplálja ezt a szinte rivalizáló rongyrázást? Talán az, hogy a könnyen jött, talmi siker nem nyújt nyugodt álmokat? Hogy a mélyben ott motoszkál a félelem, hogy egyszer véget ér a közpénzből táplált tündérmese? Hogy a barátságot mímelő kezek végül elengedik egymást, és ők ott maradnak meztelenül? Hogy a botox lassan felszívódik, a gyémántgyűrű egy aukciós ház katalógusába kerül, és a vízre néző villa visszakerül egy ősi borászcsalád birtokába, hogy terménytárolóként funkcionáljon, ahogyan azt a telekkönyv is egykoron megörökítette?

Eljátszom a gondolattal, mennyire stílusos lenne, ha azok, akik állítólag a magyar kultúra védelmezői, hazai tervezőket támogatnának. Nem valamiféle mesterségesen kreált márkára gondolok, hanem olyan tehetséges alkotókra, akik valódi szellemi háttérrel bírnak, és akiknek öltözködései, ékszerei, lábbelijei a kreativitás és a minőség jegyében születnek. Ez lenne a valódi dolog! De ehhez ízlés és bátorság kellene. Ehelyett sokan úgy viselkednek, mint az öreg halász felesége, aki egyre hajmeresztőbb vágyakkal zaklatta a csodahalat, míg az végül kétségbeesett a nagyravágyástól, és a mese végén a pár újra a kis kunyhójukban találta magát. Mi lenne, ha nem egyetlen aranyhal, hanem sok kis hal érezné úgy, hogy elég volt ebből a felesleges extravaganciából? Talán jövőre velünk is csoda történhetne, és a rajtunk élősködők közül sokan visszakerülnének a helyükre, ahol valójában lenniük kellene.