A nemzeti tárlaton megcsodálhatjuk Mednyánszky festői táját és Cséfalvay András innovatív videómunkáját, amelyek együttműködve a tájhoz fűződő viszonyunk mélyebb megértésére hívnak bennünket.

Három elegáns fakeretbe zárt tusrajz, mindegyik egy-egy fát örökít meg, rendkívül élethű részletességgel. A keretekben latin elnevezések olvashatók: picea abies, aesculus hippocastanum, fraxinus ornus, azaz a közönséges lucfenyő, vadgesztenye és virágos kőris. Első pillantásra úgy tűnhet, hogy ezek a művek a botanikai ismeretek terjesztésének szándékával készültek, ám van egy különös elem, ami figyelemre méltó: a rajzokból és a fák ábrázolásából egy-egy szelet hiányzik. Gosztola Kitti a Right Place, Right Tree (Jó hely, jó fa, 2024) című sorozatában olyan fákat mutat be, amelyek lombkoronája megcsonkított, gyakran azért, mert villamos vezetékek közelében kellett növekedniük. Ez a furcsaság nem csupán esztétikai kérdéseket vet fel, hanem figyelmeztetést is hordoz a természet és az emberi beavatkozás közötti feszültségre.

Valóban a miénk a növény- és állatvilág, valamint a táj? Beavatkozunk a természet rendjébe, jogot formálunk arra, hogy a körülöttünk lévő világot saját kényelmünk és igényeink szerint formáljuk, miközben gyakran figyelmen kívül hagyjuk azokat a súlyos következményeket, amelyeket ez a beavatkozás von maga után. Miért van az, hogy úgy viselkedünk, mintha a Föld, a természet csupán a mi tulajdonunk lenne?

Ezek a kérdések a kortárs művészek világának középpontjában állnak. Amikor belépünk a budapesti Nemzeti Galéria „Élőhely: Természet és tájkonstrukciók” című időszakos kiállítására, könnyen ráébredhetünk, hogy a múlt művészeinek is hasonló dilemmáik voltak. A tárlat főként olyan alkotásokat vonultat fel, amelyek a galéria gyűjteményének részei, de eddig nem kaptak elegendő figyelmet.

A tárlat kurátorai - Harangozó Katalin, Major Sára, Petrányi Zsolt és Tarr Linda Alexandra - a romantika tájfestészetének mélyére ásva vizsgálják, miként tükrözi a művészet az ember és a természet közötti összetett viszonyt. Már régóta a művészi érdeklődés középpontjában áll, hogy az ember hogyan viszonyul környezetéhez: az ősi barlangrajzok óta számos alkotás született a természet és az ember kapcsolatának ábrázolására. De miért éppen a romantikus tájfestészet jelent mérföldkövet ebben a diskurzusban? A kurátorok szerint ennek oka az ipari forradalom, amely új korszakot nyitott a Föld nem megújuló energiaforrásainak intenzív kihasználásában. Ez a korszak olyan drámai változásokat hozott a tájban, amelyek nemcsak az emberi tevékenység hatásait, hanem a természetre gyakorolt következményeit is visszafordíthatatlanná tették. E felismerés fokozatosan megjelent a művészet világában is, új perspektívát kínálva a természet és az emberi létezés kapcsolatának értelmezésében.

A 19. század vége nem csupán egy történelmi korszak határvonalát jelöli, hanem egyben az emberiség bolygónk feletti uralmának megszilárdulását is. Ekkor indul meg a gyarmati birodalmak kiépítése, amikor a vezető civilizációk egymás között osztják fel a Föld még érintetlen területeit. E folyamat következtében az emberekben egyre inkább megerősödik az a gondolat, hogy a természet és a táj a saját birtokuk részévé válik, így a világot nem csupán felfedezik, hanem birtokolni is akarják.

A Nemzeti Galéria kiállítása nem a megszokott időrendi keretek között mutatja be a művészet fejlődését, hanem tematikus egységekbe csoportosítva tárja elénk, miként reflektált a művészet a különböző kapcsolatokra. Ennek köszönhetően izgalmas és néha meglepő párhuzamokat fedezhetünk fel a régi és a kortárs alkotások között, amelyek új fényben tűnnek fel előttünk.