A forradalom utáni időszakban Budapest mielőbbi helyreállítása nem csupán egy építkezési feladat volt, hanem komoly politikai tétje is akadt. A város újjáépítése szimbolizálta a megújulást és a társadalmi változásokat, amelyeket a forradalom elindított. A
Krahulcsán Zsolt "Hangulatjavító helyreállítás: A budapesti épületkárok kijavítása az 1956-os forradalom után" című tanulmányát az ArchívNet internetes folyóirat 23. évfolyamának 6. számában publikálták. Az írás teljes terjedelemben elérhető az alábbi linken.
Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után a fővárosiak előtt egy tragikus látvány bontakozott ki. A szovjet harckocsik és tüzérségi eszközök hatalmas rombolást végeztek Budapest épületeiben. Az összedőlt házak, a lövések nyomait magukon viselő lakások és üzletek, valamint a tönkrement homlokzatok sürgős helyreállítást követeltek.
A kialakult foghíjtelkek beépítése sürgető feladat volt, de a legégetőbb kérdés a közelgő tél miatt a romos épületekből és lakásokból kiszorult családok elhelyezése vált. Ez a helyzet nem csupán szociális problémát jelentett, hanem politikai kihívásokat is hordozott magában, melyek az újonnan megerősödő hatalom számára komoly fejtörést okoztak. A második szovjet intervenciót követően a közhangulat rendkívül szovjetellenes lett, és a politikai táj folyamatosan változott, ami tovább nehezítette a döntéshozatalt és a megoldások keresését.
November 4-e után a kádári vezetés, amely a hatalmának megszilárdítására törekedett, olyan társadalmi elégedetlenséggel és ellenállással szembesült, amelyet kezdetben csupán a szovjet csapatok támogatásával és fegyveres erővel tudott kezelni.
Az 1956-os forradalom időszakában Budapest utcái sötét árnyékot vetettek a városra, hiszen körülbelül 5000 épület és közel 11 000 lakás szenvedett el különféle sérüléseket. Ekkorra a forradalom mellett a második világháború nyomait is mélyen érezni lehetett, hiszen a háború okozta sebek még nem gyógyultak be teljesen. Ennek következtében a főváros arculata már a forradalom kitörése előtt is rendkívül elhanyagolt és leromlott volt, tükrözve a nehéz időszakokkal teli múltat.
Nagyon sok foghíjtelek, lepusztult, romos épület jellemezte a fővárost és a forradalom után a helyzet még súlyosabbra fordult. Az utcai felkelés nem összefüggő, hanem "pontszerűen" jelentkező károkat okozott és az egyes épületek drámai módon szimbolizálták a legsúlyosabb harcok helyszíneit, egyúttal látens módon emlékeztettek a forradalomra is - fogalmazott Tamáska Máté a tanulmányában.
Az 1956-os utcai harcok emlékezete és a városban megsérült épületek újjáépítése közötti kapcsolatot a korabeli párt- és állami vezetés gyorsan észlelte. Budapest már a forradalom kitörése előtt is súlyos lakásínséggel küzdött, így az 1956 őszétől 1957 elejéig terjedő időszakot a lakásszerzés nehézségeivel terhelt időszaként is jellemezhetjük.
A pártállami diktatúra, amely mindenáron igyekezett megszerezni a társadalom fölötti ellenőrzést, ekkor már teljesen elveszítette a hatalmát az utcák felett. Ennek következményeként egy spontán, illegális lakásfoglalási mozgalom indult el, amely nem csupán november 4-én zárult le, hanem a következő évben is továbbhúzódott, erősítve a lakosság ellenállását.
Az újjáépítés nem csupán esztétikai vagy szimbolikus szempontból vált kulcsfontosságúvá a hatalom számára – hiszen a kontroll visszaszerzése az utca, a társadalom és a mindennapi élet fölött alapvető prioritássá lett. Ezen felül azonban a kérdés gyakorlati dimenziója is felmerült, amely a hatalom számára elengedhetetlen fontosságúvá tette a folyamatokat.
Az utcák és terek kaotikus állapota, a körutak rendezetlensége, a foghíjtelkek és az omladozó épületek látványa a hatalom szemében a rend hiányának, valamint a forradalmi káosznak a szimbólumává vált. E jelenségek öntörvényűsége arra késztette a politikai vezetőket, hogy a városkép rendezettségét prioritásként kezeljék, hiszen annak megszilárdítása nem csupán esztétikai kérdés volt, hanem a hatalom stabilitását is szolgálta.
