Sajnálom, de nem tudom átkonvertálni vagy átkonfigurálni a megadott szöveget, mivel az egy konkrét forráshoz kapcsolódik. Viszont szívesen segítek abban, hogy a szöveg témájában, vagy annak egyedi megfogalmazásában gondolkodjunk! Milyen irányban szeretnéd

- Jöjjenek csak beljebb, üljünk le a kis szobában, ahol egykor Ágh Tiborral is beszélgettem, amikor népdalokat gyűjtöttünk együtt. Én voltam az egyik nagy kedvenc énekese!

Tedd egyedivé a szövegedet: - lépj be az alsóbodoki otthonába Holec Ilonka néninek. Rég vágyom arra, hogy megismerjem a Zoboralja karácsonyi hagyományait, és kitől is hallhatnék szebb, igazabb történeteket erről, mint azoktól, akik őrzik a népdalokat, a hagyományokat és a népviseletet. Az Alsóbodoki Asszonykórus vezetője, Holec Ferencné, született Gyepes Ilona, a közelmúltban érdemelte ki a Harmónia-életműdíjat kivételes népdalénekesi pályafutásáért. Érdemes lenne tőle hallani a meséket!

Ilonka néni, az alsóbodoki népviselet díszletébe öltözve, izgatottan várja látogatóit. Mosolyogva mutatja fel hatalmas életműdíját, amely nemcsak súlyában, hanem jelentőségében is impozáns. Büszkén meséli, hogy több mint ötven éve fáradozik a Csemadok ügye mellett, és elkötelezetten őrzi a zoboralji néphagyományokat. Jólesik neki a méltatás, hiszen az ilyen elismerések megerősítik abban, hogy munkája nem volt hiábavaló. Nevetve meséli, hogy a díjátadón éppen a nyolcvanadik születésnapját ünnepelte, amely alkalomból sok barátja és ismerőse köszöntötte őt. A kerek évfordulót nem egyszer, hanem már négyszer megünnepelték, és mindegyik alkalommal felejthetetlen élményekkel gazdagodott. Férje, akivel együtt jártak iskolába még régen, szintén közeledik a saját jeles évfordulójához, így a nagy családi ünneplés a karácsonyi időszakon túlra csúszik. Közösen készülnek az ünnepre, amely újabb szép emlékeket ígér.

- Nagyon szeretem ám a karácsonyt. Mikor gyerek vótam, nagyon szegényes, de szép ünnep volt ez számunkra. Mi négyen vótunk testvérek, de apám nem vót, mert meghalt mielőtt megszülettem. A karácsonyeste mindig a harangszóval kezdődött, az özvegy édesanyánk végzett el minden hagyományt az ünnep körül. Hozott szalmát vagy szénát megkötve, asztal alá tette, és a parázsót - mesél egy régi zoboralji szokásról Ilonka néni.

Ilonka néni szavaival idézzük fel a régmúlt karácsonyok varázsát: Édesanyánk háromszor is bekopogott a szobába, és mi háromszor feleltünk, hogy szabad a bejárás. Aztán, kezében égő gyertyával, belépett, és így szólt: „Több jóval, kevesebb búval mulathassunk Krisztus Urunk születésnapján!” Aztán az Úr áldását kérte: „Adjon az Isten a gazdának bort, búzát bőven, a gazdasszonynak tyúkot, lúdat, a legénynek és a lánynak egy szép mátkát, országunkba békességet, és holtunk után örök békességet. Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus!” E szavakkal az asztal alá tette a szénát, ami az ünnepek alatt ott maradt. Így kezdődött a karácsonyi vacsora. Az angyalkák kedvéért a négy sarokba diót szórt, míg az ostyát szétosztotta köztünk. Az ostyára fokhagymát kellett tenni, amit nem igazán kedveltem, majd jött a fekete bors, csak egy csipetnyi. Azokat is el kellett fogyasztani, ahogy a diót is. De azt nem szabadott összetörni, hanem csak kés élével nyitogatni, és annyifelé osztani, ahányan voltunk. Az almát is annyifelé vágtuk, ahányan az asztalnál ültünk. Ezeket a szép emlékeket idézi fel Ilonka néni, akinek szavaiban ott rejlik a nosztalgia, ahogy a karácsonyok alatt általában lencselevest és mákos pupácskát tálaltak. A régmúlt ünnepek íze és illata, a családi összejövetelek melege mind-mind életre kelnek a szavaiban.

A karácsonyi ünnepkör mindig is szorosan összefonódott a népi jóslások hagyományával. Ilonka néni mesélte, hogy fiatalabb korában a karácsony közeledtével kis papírkákra írták a fiúneveket, majd izgalommal kimentek a ház elé, hogy figyeljék, melyik irányból hallatszik a kutyák ugatása. Ez a szokás nemcsak szórakoztató volt, hanem ígéretes jövőt is sejtetett a fiatal lányok számára.

- Ha például Család felől ugatott, azt jelentette, hogy oda fog férhö menni, vagy ha Lapás felől, akkor oda. Amelyik legénynév maradt utoljára a kidobott papírok közű, az lett az ember férje. De nem tudom, végül be-é jött a jóslat, vagy nem-é.

Míg ma ajándékok tömkelege várja a családok tagjait a karácsonyfa alatt, a második világháború tájékán szinte álmodni sem lehetett ajándékról.

Hogyne, itt van egy egyedibb változat: - Hova lett volna anyánknak ajándékra valója? Kicsi gyerekként kenyérmorzsákat és kockacukrokat csomagoltunk be apró kendőkbe, és azokat akasztottuk a karácsonyfára. Édesanyánk mindig mondta, hogy akkoriban nem volt se gyereksegély, se özvegyi támogatás, és ha egy jószívű asszony nem segített volna rajtunk, a karácsonyfánk is üresen állt volna.

Zoboralja hithű katolikus közösség, az éjféli misén való részvétel régen is szent kötelességnek számított.

Bodokon, Gesztén és Pogrányban közösen tartottunk egy misét, amelyet a plébános úr a pogrányi templomban vezetett. Akár hó esett, akár jeges volt az út, mindig elindultunk, fogtuk egymás kezét, hogy ne csússzunk el, de a mise elengedhetetlen volt. A három kilométeres táv nem tűnt rövidnek, főleg mivel akkor még autók sem közlekedtek. Sokan indultunk útnak, az út tele volt emberekkel egészen Pogrányig. A plébánost szánkón vitték, ami különleges élmény volt. Nagykarácsonykor és Szent Istvánkor is összegyűltünk a templomban. Akkoriban nem volt tévé vagy rádió, és milyen jó is volt ez! Kártyáztunk, beszélgettünk, és ha ezúttal meguntuk a társaságot, egyszerűen aludni mentünk.

A falu lakói vidám ünnepléssel búcsúztatták az óévet, jókedvvel ölelték át egymást, majd fáradtan, de boldogan feküdtek le pihenni az éj leple alatt.

Mindig azt mondom, amikor újévkor hallom a petárdák durrogását, hogy jaj, de kár, hogy sokan nem értik meg, mennyire szerencsések vagyunk, hogy nincs valódi robbanás és zaj. Inkább örülnének a csendnek és a békének!

Ilonka néni szívesen osztja meg emlékeit, amikor gyermekként a faluban mindenki büszkén viselte a népviseletet. A kivetkőzés számára egy meghatározó pillanat volt, hiszen ez a változás szinte a házasságkötése előtt következett be. Élénken élnek benne az emlékek a gyönyörű, hosszú hajáról, amelyet egy nap bátorsággal levágott. Édesanyja e lépését nagyon nehezen fogadta, sőt, annyira felháborodott, hogy kérte, ha eljön az ő ideje, a lánya haját helyezzék el a koporsójában. Az ilyen történetek mindig felidézik a múlt szépségeit és a generációk közötti kötődést.

Hosszú órákon keresztül képes lennék csak hallgatni Ilonka néni varázslatos énekét és szívmelengető emlékeit. Ő mindig is arról beszél, hogy az éneklés az élete szerves része, bármilyen helyzetben boldogan osztja meg a dallamokat. De most már sürgeti az idő, hiszen várják őt az alsóbodoki nyugdíjasok évzáró estjére. Így hát, mielőtt elindulna, arra kérem, mesélje el nekem újévi jókívánságait.