Szeifert Natália: Osztálykirándulás Az osztálykirándulás mindig különleges esemény a diákok életében, hiszen nem csupán a tanulásról szól, hanem a közös élményekről és barátságok születéséről is. A természet lágy ölében eltöltött órák, a közös nevetések

Természetesen, íme egy egyedi változat a szövegedből: Nyilvánvaló, hogy mások sokkal gazdagabb „kincsekkel” érkeztek, mindenkinek külön táskája vagy szatyra van tele ropogós csipszekkel, édes gumicukorral és finom kekszekkel. Márk például egy hűtődobozt is hozott magával, pedig a tanító néni figyelmeztette a csapatot, hogy ne hozzunk magunkkal csipszet vagy csokoládét. Aki mégis hoz, attól el fogja venni, és csak az osztálykirándulás végén adja vissza. De eddig senkitől nem vett el semmit. Én az anyukámtól csak két almát kaptam, amiket a szendvicsek mellé tettem a táskámban. Most éppen Márkék bontják ki a tortillacsipszes zacskót, és a ropogós falatok máris szétszóródtak a vonat padlóján, de senki sem szólt egy szót sem. Közben a tanító néni körbejár, és a fejünk fölé mutatva próbál minket megszámolni, már nem tudom, hányadszor. Szüntelenül azt mondogatja, hogy üljünk le, vagy legalább maradjunk a helyünkön, mert ha rohangálunk, nem tud minket rendesen megszámolni.

A homlokom az ablakhoz nyomom, és lent a szülőket figyelem, akik még mindig pakolászák a gyerekeiknek a dolgokat. „Még egy üdítőt az Utasellátóból, kisfiam, tedd el ezt a zsebpénzt, van nálad zsepi?, meg egy szelet csoki az útra.” Szavak zsongnak körülöttem, mindenki beszél, itt fenn és ott lent is. A szülők egymásnak, meg a vonatablak felé, néhányan a gyerekeik helyét keresik a szemükkel. Olyan sok arc, annyi anyuka és apuka, de az én anyukámat nem látom. Ja, de, ott van! Egy rózsaszín pólós nő integet, kicsit nyújtogatja a nyakát. Amikor idefelé jöttünk, a villamoson szorosan fogta a kezem, és izgatottan mesélte, hogy mennyire izgul, mert még sosem voltunk ennyire távol egymástól. Három teljes nap, mondta, mire én megjegyeztem, hogy igazából csak kettő, mert a ma már nem számít teljes napnak. Egy napot ott töltünk, az egy, aztán jövünk haza, tehát egy teljes nap meg kettő fél. De ő nem értett velem egyet, mert mégiscsak három napot érint a dolog, így hát hagytam, hogy mondja. Csak a Gabi anyját nem látom, pedig őt könnyen ki lehetne szúrni a tömegben a kócos szőke hajával, ami inkább olyan, mint az oroszlánom sörénye. Anya egyszer hatvan fokon mosta, pedig negyvenen kellett volna, és utána azt mondta, hogy ne haragudjak, megpróbálja kifésülni. Meg is próbálta, de nem lett jobb. Nem nagyon kedvelem a Gabi anyját, néha nehezen értem, amit mond, és furcsa szaga van, de most mégis jól esne látni őt a sok anyuka és apuka között. Akkor tudnám, hogy a Gabi is ott van valahol, mindjárt felszáll.

Visszaintegetek anyának, aki kicsit távolabb áll. Ő nem akar csokit vagy aprópénzt küldeni az ablakon át, hiszen a hátizsákom belső zsebében ott lapul a háromezres, ami az összes pénzem. A tanító néni azt mondta, hogy nekünk nem kell költenünk, mindent megkapunk: a múzeumi belépőt már megvették, az étkezés is biztosított, nem szükséges semmire kiadnunk a pénzt. Akinek nagyon szüksége van rá, hozhat egy kis zsebpénzt, hogy fagyit vegyen, de senki ne hozzon túl sokat, mert nem tudunk felelősséget vállalni érte, és amúgy is, semmi értékeset nem szabad magunkkal hozni. Én azért sikerült kicsikarnom a háromezrest, anya szerint ez bőven elég. Közben észreveszem Márkot, aki egy tízezrest lobogtat izgatottan, de gyorsan a zsebébe rejti, amikor a tanító néni visszafelé jön, hogy újra megszámolja a csapatot.

„Hát, innen már nem lehet késni!” – mondta a tanító néni a kirándulás-megbeszélésen, ahol Jutka néni, a napközis kísérőnk is velünk volt. Most éppen a vonat végében ül, a férjével, és egy rejtvényújságot lapozgat. Ekkor említették a chips és a fagyipénz részleteit, valamint, hogy a legfontosabb, hogy mindenki időben érkezzen – jobban mondva, inkább előbb, mert a vonat nem vár senkire. Én meg egyre inkább kezdtem aggódni, hogy Gabi esetleg elkésik, és ha ez megtörténik, akkor három teljes napig – vagyis egy egész és kettő fél napig – egyedül kell majd lennem, ami nem tűnik valami jó ötletnek. Gabi a legjobb barátom, és nélküle nem akarom elképzelni ezt az utat. Jelenleg senki sem ül mellettem, a Szalkai ikrek pedig velem szemben, de ők is feltérdeltek az ülésre, nekem háttal, hogy a Márkékkal diskuráljanak. Először fel is álltak, de a tanító néni azonnal rájuk szólt, hogy az ülésre nem szabad ráállni, még cipő nélkül sem. Most éppen a kocsi végére ért, és kiabál, hogy ha valakinek hiányzik a párja, az emelje fel a kezét. Kinézek az ablakon, hátha már meglátom Gabit, vagy legalább az anyukája haját, de sajnos nem látok senkit. Így hát felteszem a kezem, de csak egy kicsit, egészen a fülemig emelem, mert nem akarom, hogy a Márkék észrevegyenek, és aztán csak gúnyolódjanak rajtam.

A tanító néni most éppen a kezeket számolja, és nem vagyok benne biztos, hogy az enyémet észrevette-e, vagy hogy beleszámolta-e, tudva, hogy Gabi még nem érkezett meg. Még van pár percünk, talán ideér, én viszont nem akarom zavarni a tanító nénit, nem fogom megkérdezni, hogy az én kezem is benne van-e a számolásban. Akkor szólnék csak, ha biztosan késik a Gabi, mert úgy érzem, lehetne valamit tenni, talán szólni kéne a vasutas bácsinak is. Közben érzem, ahogy a combom a műbőr üléshez tapad, ez a hülye rövidnadrág… Irgalmatlan meleg van, és mire odaérünk, még forróbb lesz. Anya először azt mondta, vegyek melegítőalsót a rövidnadrág alatt, de aztán inkább csak a hátizsákba raktam, mert utálom azt a sötétkék melegítőalsót. Tettünk be hosszú ruhát is a biztonság kedvéért. Pluszpóló, pluszalsó, zokni, pluszfogkefe – tényleg minek? És még egy műanyag pohár is, mert anya szerint mindenből legalább egy legyen tartalékban. Ez az ő mániája.

Felállok, legalább így nem tapadok az üléshez, és kinézek az ablakon. Hallom, ahogy a hátam mögött a Dóri és a Kitti kuncognak, mintha ez lenne a legfontosabb feladatuk az osztálykiránduláson. A lányok mindig összedugják a fejüket, súgdosnak és vihorásznak, és el sem tudom képzelni, hogy valaha is komolyan tudnék beszélni velük. A fiúkkal sem jobb a helyzet, például a Márkkal nem tudok igazán beszélgetni, a Szalkai ikrek sem segítenek, pedig meg tudom őket különböztetni. Mindenki azt mondja róluk, hogy teljesen egyformák, a tanítónő is rendre összekeveri őket. Nem értem, mert ha jobban megnézi az ember, láthatja, hogy van különbség: Dani feje kerekebb, míg Dávid orra szélesebb. Ráadásul még sok más dologban is eltérnek, csak éppen mindig egyforma ruhát hordanak, és a frizurájuk is ugyanolyan. Néha azt gondolom, a többiek csak a játék kedvéért csinálják, mintha tetszene nekik, hogy összekeverik őket. A Gabival viszont jól el lehet beszélgetni, és normális csendben is együtt tudunk lenni. Ha viszont ő nem jön, kénytelen leszek másokkal próbálkozni, mert ha végig egyedül hallgatok, akkor a tanítónő fog velem jönni, és az a legrosszabb, ami történhet. Mert hát ki szeretne a múzeumban a tanítónő mellett sétálni? Az igazán kínos pillanatok közé tartozik.

A homlokom megint hozzáér ablaküveghez, jó koszos lehet, nem érdekel, hagyom, odatámasztom a fejem, nézem a lenti fejeket, mindjárt elindulunk, a kalauz bácsi integet, az anyukák és apukák integetnek, néhány osztálytársam visszainteget, mindenki integet, mindenki másért. Akkor végre meglátom a Gabi anyjának a hülye haját, ott jön, kicsivel épp anya mögött, és meglátom a Gabit, ahogy fut a vonatunk ajtaja felé, ott áll a vasutas bácsi, szóval neki integetett, hogy siessen, látom, a Gabinál van egy reklámszatyor, semmi más, látom, ahogy kinyomja a szatyor oldalát a tornacipője. Az anyja elmaradt a tömegben. A Gabi tök idétlenül kapaszkodik fel a magas lépcsőn, nagyon hülyén lifeg a karján a nejlonszatyor. Mindjárt elmegy a Márkék előtt, akik biztos beszólnak neki és röhögni fognak. Mindenki röhögni fog, a Dóri meg a Kitti is, a Szalkai ikrek is, az egész osztály, még én is. És három teljes napig szégyellem majd magam. Vagyis egy egész és kettő fél napig.