"A Sellyei járásban a télre való felkészülés részeként szombaton és vasárnap tartózkodunk az étkezésektől."

Az Index új cikksorozatot indított, amelyben felfedezzük, miként készülnek fel honfitársaink a közelgő télre és az ünnepekre Magyarország legszegényebb járásaiban. A sorozat harmadik részében a Dél-Dunántúl legnagyobb kihívásokkal küzdő területére, a Sellyei járásra látogattunk el. Ez a festői táj, amely gazdag természeti szépségekben, sajnos drogproblémákkal és politikai feszültségekkel terhelt. Ugyanakkor tapasztalhattuk, hogy azok, akik valóban elkötelezettek, képesek a szegénységből való kitörésre. Riportunk a varázslatos Ormánság elhagyatott falvaiból, ahol a remény és a kitartás találkozik a valósággal.

Az idei évben nagyon kemény télre számítanak a meteorológusok, ami óriási nehézséget jelent az elszegényedő, gettósodó településeken élő szegények számára. Szeretnénk, ha nem feledkeznénk el róluk csak amiatt, mert nem a mi közelünkben és látóterünkben vannak, ezért Halász Levente geográfus segítségével cikksorozatot indítottunk, amelyben bejárjuk Magyarország régióinak legszegényebb településeit, hogy megnézzük és bemutassuk, hogyan készülnek fel a télre és az ünnepekre legnehezebb helyzetben élő honfitársaink. Az első részben a Zalaszentgróti járást mutattuk be, másodikban pedig a Devecseri járásba látogattunk el. Ezúttal pedig az Ormánságban jártunk.

A Baranya vármegyében elhelyezkedő Sellyei járás legkisebb települése, Tengeri, egy igazi zsákfalu, ahol csupán negyven körüli lélek él. Az egyetlen, kanyargós utcából álló falu távol esik a világ zajától, így korábbi tapasztalataink alapján arra számítottunk, hogy csupán idős emberekkel találkozunk, már ha egyáltalán akad majd valaki, akit megszólíthatunk. Ám legnagyobb meglepetésünkre, ahogy beléptünk a romos házak által övezett utcába, egy csapat középkorú hölggyel szembesültünk. Hamar kiderült, hogy ők közmunkások, akik éppen a falut szépítik.

Itt mindenki közmunkás, és más lehetőség nem adódik.

- Ezt mindenképpen érdemes megemlíteni - mondta nekünk egy hölgy, aki úgy vélte, hogy a helyiek többsége nem engedheti meg magának az autót. A legközelebbi buszmegálló is elég messze, két kilométerre található, és a "főtéren" lévő megállóban a menetrend szerinti járatok csak ritkán érkeznek.

A hölgyek között általános egyetértés volt abban, hogy a fizetésükből nem könnyű kijönniük, de az ünnepek alkalmával kaptak 5 ezer forintot karácsonyra, valamint két köbméter fát a téli időszakra, ami valamelyest segít. Emellett figyelmesek egymással, és gyakran nyújtanak egymásnak támogatást. Ennek eredményeként, a lepergő vakolatú, szinte már romos házak előtt is csodálatosan karbantartott kerteket láthattunk. A rendezett udvarok azonban nem tudták eltüntetni a szegénység nyomait. Éppen ezért volt meglepő, amikor a közmunkások azt osztották meg velünk, hogy náluk a helyzet viszonylag kedvezőbb az Ormánság más településeihez képest, és ajánlották, hogy látogassunk el Tésenyre.

Tésenyben a Katolikus Karitász épülete előtt álltunk meg, és mielőtt nekivágtunk volna a falunak, bementünk az épületbe. Ott a szervezet munkatársa részletesen tájékoztatott minket a falu jelenlegi helyzetéről. A beszélgetés közben eszembe jutott, hogy akár egy jós is megmondhatta volna, mi zajlik itt, hiszen a környéken meglehetősen sok tábla hirdette, hogy a romos házak egyikében jóslásra lehetőség nyílik. Megtudtuk, hogy a helyi gyerekek közül sokan ide járnak házi feladataikat megírni, hiszen itt nemcsak segítséget kapnak, hanem uzsonnát is, amire otthon nem számíthatnak. A segélypontban igyekeznek munkát találni a helyieknek, de a segítő elmondása szerint nem mindenki él ezzel a lehetőséggel, így akadnak olyanok, akiknek nem tudnak másban segíteni, csak abban, hogy havonta rendkívüli élelmiszercsomagokat osztanak, amikor már az alapvető élelmiszerek megvásárlására sincs pénze néhány falubelinek.

Ezeket az élelmiszercsomagokat kizárólag a legszükségesebb esetekben osztjuk ki, mivel nekünk sem áll rendelkezésünkre végtelen erőforrás. Fontos számunkra, hogy a közösség tagjait inkább arra ösztönözzük, hogy saját maguk tegyenek a helyzetük javításáért, mintsem hogy hozzájáruljunk ahhoz, hogy embertelen körülmények között tengődjenek. A célunk az, hogy támogassuk őket abban, hogy aktívan részt vegyenek a saját életük jobbá tételében.

- magyarázta a segítő.

Az épületből kilépve egy szomorú, de valóságos kép fogadott minket: az utcán közmunkások szedték a szemetet. Közülük egyik férfi megosztotta velünk a sorsát: havi 80 ezer forintból kellene fenntartania magát és hat gyermekét, akiket egyedül nevel. Elmondta, hogy nem keres más munkát, mivel a falu rossz közlekedési viszonyai miatt nem tudna időben hazaérni, hogy fogadja a gyermekeit az iskolából és az óvodából. Nem akarja őket magukra hagyni. Miközben beszélgettünk, egy platós autó húzódott le mellettünk, amely új munkalehetőséget kínált a közmunkásoknak, de senki sem reagált a felhívásra. Az utca csendje és a férfi szavai egyaránt a kilátástalanságot tükrözték.

A kisebb felfordulásra, amit a lehúzódó munkát kínáló férfi és a mi jelenlétünk okozott, kijött az otthonából Sándor, aki arról érdeklődött, hogy mit csinálunk Tésenyen.

Jó lenne, ha a Parlamentben ülő nagyképű urak végre ellátogatnának a való életbe, hogy saját szemükkel tapasztalhassák meg, mi is az a szegénység valójában.

- mondta, miután beszámoltunk neki a cikksorozatunkról, és hozzátette, hogy ők nem terveznek ünneplést karácsonykor, mivel anyagi helyzetük nem engedi meg ezt. Nyugdíjas lévén havonta csupán 100 ezer forintot kap, ami a településen átlagosnak számít. A környék idősebb lakói, akikkel beszélgettünk, 70 és 140 ezer forint közötti nyugdíjból élnek, így jól tükrözi az itt élők helyzetét.

Karácsonyra inkább tűzifát választok, mintsem hagyományos karácsonyfát.

- jegyezte meg, majd hozzátette, hogy nem szeretne túlzottan panaszkodni, hiszen amióta Tésenyre költözött, az élete sokkal fényesebb lett, mint amikor még a gilvánfai romatelepen élt.

Az élelmiszer beszerzése a helyi lakosok számára nem csupán az alacsony jövedelmek és nyugdíjak miatt jelent kihívást, hanem azért is, mert a környéken gyakorlatilag nincsenek boltok, sem a falvak többségében. Az idősebb generációnak csupán a mozgóboltok maradnak, ám a fiatalabbak véleménye szerint ezek az árak jelentősen meghaladják a reális szintet.

Dzsennifer megosztotta velünk, hogy Tésenyre három mozgóbolt látogat el. Kettő közülük meglehetősen borsos árakkal dolgozik, de az este érkező bolt már nem olyan megterhelő a pénztárcának.

A 25 éves Dzsennifer szerint nem a fizetések mértékével van a legnagyobb probléma, mert aki, akar, az meg tudja oldani a télre való felkészülést, ugyanis van a közeli erdőben egy olyan hely, ahol a munkáért cserébe kedvezményesen lehet tűzifát vásárolni, így ők a nyáron már betáraztak maguknak a télre, mindezt úgy, hogy közben ő is és férje is dolgoznak. Úgy látja, a településen az jelenti a legnagyobb problémát, hogy sok olyan munkaképes korú ember van, aki nem is akar dolgozni, ráadásul a Téseny jelentős drogproblémákkal küzd.

Az egyik nap egy srác anyaszült meztelenre vetkőzött és úgy rohangált az utcán

- mesélte, miközben megjegyezte, hogy szinte már rutinszerűvé vált, hogy a rendőrség felbukkan a településen, és elvisz valakit a drogkereskedelem vádjával.

A Tésenyen tapasztaltak után azt hittük, hogy megtaláltuk a járás legnehezebb helyzetben lévő települését, de a helyiek szerint Gilvánfa helyzete sokkal súlyosabb, így oda indultunk. Az út során megálltunk Kisasszonyfán, ahol egy mezőgazdasági vállalkozó figyelmeztetett minket, hogy érdemes óvatosnak lennünk, ha Gilvánfán ki szeretnénk szállni az autóból. A beszélgetést követően, aggodalommal a szívünkben figyeltük a gilvánfai romos házakat, különösen, miután egy helyi roma férfitól megtudtuk, hogy amit látunk, az még csak a falu, a „telep” pedig máshol található, ahonnan már többször hallottunk. A legnagyobb meglepetésünkre, amikor beléptünk a telepre, olyan vályogházakat láttunk, amelyek kiváló állapotban voltak, mind egy kaptafára készült. A telepen található Csillagközpont elnevezésű segítőhelyszínen megtudhattuk, hogy egy program keretében a helyiek - akiknek 99 százaléka roma, és csupán egy idős úr él közöttük, aki nem tartozik e közösséghez - építették fel ezeket a házakat, amelyeket most 10 ezer forintért bérelnek. Ráadásul a program révén a nehéz helyzetben élők szakmát is tanulhattak, így a telepről éppen munkába induló egyik férfi havi 300 ezer forintot keres.

Amikor visszatértünk a faluba, gyorsan világossá vált számunkra, hogy nem mindenki fogadja el a felzárkóztató program kínálta lehetőségeket, vagy egyszerűen nem tudnak élni velük. Egy romos épület előtt állt Krisztofer, amikor odamentünk hozzá. A hideg időjárás miatt kedvesen invitált be minket az otthonába. Én léptem be elsőként a sötét, ablak nélküli előszobába, ahol csak az ajtóból beszűrődő gyenge fény világította meg a teret. Négy ajtónyílás tátongott előttem, de csak három ajtó maradványait láttam, a negyedik pedig teljesen hiányzott. A szobákból kiömlő sitt és szemét jelezte, hogy az itt eltöltött idő nem volt éppen kíméletes. Ekkor belépett a fotós kollégám és Krisztofer is, mindhárman egy különös, zord atmoszférában találtuk magunkat.

- tette fel a költői kérdést és már be is zárta mögöttünk az ajtót.

A vaksötét szoba mélyén ülve próbáltam megfejteni a helyzet rejtélyét. Itt, a sötétség ölelésében folytatjuk a beszélgetést, bár lehet, hogy tévedek, és mégiscsak világít valami, amit nem vettem észre. Házgazdánk, aki közben nyugodtan mesél, úgy tűnik, nem zavarja, hogy a rendőrség már rendelkezik néhány fotóval róla. Végül, ahogy a feszültség fokozódik, megnyitotta az egyetlen ajtót, és a sötét előszobába beragyogott a fény és a meleg, mintha a külvilág ígérete lépett volna be a sötétségbe.

Krisztofer szobája, otthona egyetlen lakható zugaként, csupán másfél négyzetméteres területet ölelt fel. A helyiség egyik sarkában egy ágy állt, mellette pedig egy kanapé is helyet kapott, szorosan egymás mellett. Az ajtó felőli oldalon egy apró asztal és egy kis kandalló foglalta el a teret, míg a fal mellett, szorosan a falhoz tapadva, egy polcos szekrény állt. Az ajtója le volt szerelve, hiszen a hely szűkössége miatt kinyitva csak az ágyba ütközött volna, így a szekrény tartalma titokzatosan rejtve maradt.

Nem vagyok biztos benne, honnan szerzek fát a télre, de biztosan találok rá megoldást. Nem vagyok híve a panaszkodásnak, és nem érzem magam szegénynek; sokan vannak, akiknek nehezebb az életük, mint az enyém.

- magyarázta Krisztofer, de a hónap végén elköltött összegekről nem árult el semmit. Azt viszont sikerült kiderítenünk, hogy konyhája nincs, ami a ház többi részének látványát elnézve már egyáltalán nem meglepő.

Gilvánfa után Ózdfalura utaztunk, ahol szerettünk volna beszélni a polgármesterrel, így megálltunk az önkormányzati hivatal épülete előtt, amely egyben orvosi rendelő is. Azonban még mielőtt beléphettünk volna megláttuk a hivatal melletti egyik ház kertjében a rokkantnyugdíjas Csabát, aki havi 27 ezer forintból éli mindennapjait.

Látogasson el hozzám, és nézze meg! Éppen most kaptam egy 8 ezer forintos számlát.

Csaba, aki nem éppen bővelkedik anyagiakban, szívélyesen meghívott minket otthonába. A nyugdíjából alig jut pénz az élelemre, hiszen a számlák kifizetése is komoly kihívást jelent számára.

Nem meglepő módon fát sem tud venni a télre, így szomszédoktól kapott szakadt ruhákkal, rongyokkal, fűrészporral és a szemétben talált deszkákkal fűt. Az önkormányzat ad a télire némi tűzifát, valamint biztosít számára és más idős rászorulóknak ingyen ebédet is, de csak hétköznaponként.

- tette hozzá Csaba, miközben egy pillanatra elmerült a gondolataiban.

Szerettük volna megvitatni a helyzetet a település polgármesterével, de sajnos csak az önkormányzat egyik munkatársát találtuk a hivatalban. Ő felhívta a polgármestert, és érdeklődött, hogy nyitott lenne-e egy találkozóra velünk. A településvezető azonban visszautasította az ajánlatot.

Miért is nyilatkozzak? Több fánk vár rám, ha kinyitom a számat?

"Mit gondolsz erről?" - kérdezte a polgármester a telefonon, amikor az önkormányzat munkatársával beszélgetett.

Mivel nem értünk el eredményt Ózdfalu polgármesterével, kezdetben nem gondoltuk, hogy politikai szálak húzódhatnak a Sellyei riportunk mögött. Azonban Lúzsok községében összefutottunk Istvánnal, egy nyugdíjas pásztorral, aki megosztotta velünk életének nehézségeit. István elmesélte, hogy havi 60 ezer forint nyugdíjat kap, míg felesége 78 ezer forint ápolási díjat, hiszen egészségi állapota miatt nem képes önállóan dolgozni. Ennek ellenére, ha teheti, mégis fát vág, hogy valamennyire hozzájáruljanak a háztartásukhoz. István hangsúlyozta, hogy az Ormánságot valóban súlyos szegénység terheli. A láncfűrésze javításához például a Németországban dolgozó fiától kért kölcsön, de szerinte nem ez a legégetőbb probléma Lúzsokon.

Itt laknak az Ormánság legrosszabb jellemű emberei

- kezdett bele István, ami után megismerhettük a község településének politikai történetét a rendszerváltástól napjainkig.

A hosszú történet végén aztán kiderül, hogy nem alaptalanul avatott be minket Lúzsok polgármestereinek döntésébe István, ugyanis kiderült az előző polgármester - aki 30 évig vezette a települést, idén azonban elvesztette a választásokat - rosszul igényelte meg a rászorulóknak járó ingyen fát, így az új polgármester nem tud eleget adni a legszegényebb falusiaknak. Ráadásul ez év végén még az önkormányzati karácsonyi ajándék is elmarad, ugyanis leköszönéskor az előző polgármester 1,5 millió forint szabadságpénz kért, annak ellenére, hogy a falubeliek szerint dolgozott polgármestersége mellett, tehát nem járt volna neki ez a díj. Az önkormányzat kifizette ezt az összeget, így viszont kiürült a kassza.

A hírek szerint a korábbi polgármester jogi lépéseket tett az új városvezetés ellen, ám a részletek nem voltak teljesen egyértelműek számunkra. Éppen ezért úgy döntöttünk, hogy helyieket is megszólítunk, hogy tisztább képet kapjunk a régi polgármester helyzetéről és az események körülményeiről.

Harminc éven át irányította a falut, és mindez idő alatt nem merült fel vele kapcsolatban semmilyen probléma.

- mondta nekünk egy hölgy, akiről hamar kiderül, hogy a régi polgármester lánya, így mondhatjuk, hogy elfogult volt a témában, azt viszont megtudtuk, hogy nem kerül sor bírósági tárgyalásra a régi polgármester szabadságpénzének ügyében, ugyanis a felek éppen ottjártunkkor tárgyaltak a peren kívüli megállapodásról.

Az Ormánság, Magyarország egyik legbájosabb kistája, lenyűgöző természeti adottságaival, hagyományos falusi építészetével és gazdag néprajzi örökségével büszkélkedhet. Bár sok hasonlóságot mutat az egyre népszerűbb Őrséggel, az Ormánságot számos összetett probléma sújtja. A nehézkes közlekedés, a régió gazdag kulturális, aktív- és ökoturisztikai potenciálja ellenére a hely megfelelő térségmarketing hiányában sajnos kevés ember figyelmét keltette fel, és még kevesebben vállalkoznak arra, hogy felfedezzék ezt a rejtett gyöngyszemet.

"Az egész Dunántúl legnagyobb hátrányos helyzetű területe a Sellyei járás" - emelte ki Halász Levente, geográfus. Rámutatott, hogy ezen a vidéken, a falvak többségében, szó szerint harmadik világbeli körülményekkel szembesülhetünk.

A szakértő hangsúlyozta, hogy a járás lakossága, amely közel 14 ezer főt számlál, 38 településen oszlik meg, ezzel pedig az ország legkevésbé népesített területét alkotja. Évről évre egyre súlyosabb népességcsökkenés tapasztalható, ami tovább rontja a helyzetet. Sellye, a járás egyetlen városa, az elmúlt évtized alatt 15%-os lakosságcsökkenést szenvedett el, és ez a tendencia szinte minden községben megfigyelhető, kivéve a legszegényebb falvak esetét, ahol a lakosság növekedésnek indult.

A szakértő kiemelte, hogy a járás közel 14 ezer fős lakossága 38 településen osztozik, ezáltal az ország legritkábban lakott járása. A megállíthatatlan népességcsökkenés pedig évről évre ront a helyzeten. A szelektív elvándorlásnak és az alacsony fertilitási rátának köszönhetően a járás egyetlen városa, Sellye 10 év alatt elvesztette lakosságának 15 százalékát és ez a tendencia megfigyelhető a térség majdnem összes községében. Néhány településen valós veszély a településhalál, amely nem kurrens probléma. 1972-ben Törőcsök Mari főszereplésével készült Holt vidék című filmdráma is az Ormánságban játszódik, egy teljesen elnéptelenedő falu utolsó ott maradt családjának életét mutatják be. Ez a "holt vidék" hasonlat évről évre egyre erősebb érvényű.

Halász Levente felhívta a figyelmet arra, hogy a rendszerváltozás körüli évtizedtől kezdve elsősorban a közép és magas státuszcsoportokba tartozó, döntően többgyermekes családok költöznek a nagyvárosok agglomerációs térségébe, többek között azért, mert úgy gondolják, ott nagyobb biztonságban vannak gyermekeik, csendesebbek az esték, egészségesebb a környezet, vagy éppen azért, mert összetartóbbnak érzik az ottani kis közösséget. Ezt a jelenséget szuburbanizációnak nevezik. Ennek a tökéletes ellenkezője zajlott és zajlik az Ormánságban, az ún. szociális indíttatású migráció. A városi, nagyvárosi élet költségeit maguknak nehezebben megengedhető szegény vagy elszegényedő egyének (főként kisnyugdíjasok), nagycsaládosok az olcsóbb megélhetés reményében a népszerű agglomerációs térségen túli folyamatosan deklasszálódó falvakba költöznek. Ezzel párhuzamosan viszont, akik anyagilag és kapcsolatrendszereit felhasználva megtehetik, elhagyják a térséget. Tehát megtörtént egy látványos lakosságcsere. A tartós elvándorlás, az elöregedés és a természetes fogyás a demográfiai apály állapotában tartja a térséget.

Több településen probléma az oktatási intézmények szegregálódása. Az integrált nevelés-oktatás az óvodákban és az általános iskolák alsó tagozatában még részbe megoldható, ám felső tagozaton és a középiskolában néhány súlyos viselkedészavarral és drogfüggőséggel küzdő tanuló miatt az oktatói-nevelői munka gyakran lehetetlen. Így, akik tudják, más településre viszik gyermekeket. A dizájner drogok fogyasztása és az azzal való kereskedelem a nyomor és kilátástalanság egyértelmű tünete. Az ellene való küzdelemmel pedig az a probléma, hogy ha eltűnne a térségből, lenne helyette más (pl. kannás bor), amely az egzisztenciális szorongásra, a kilátástalan élethelyzetre pillanatnyi "megoldást" nyújtana.

A dél-dunántúli centrumtérségektől, a régióközponttól, az autópályáktól messze elhelyezkedő Ormánság településeinek nagy része elszigetelt bokortelepülés, egyutcás törpe- vagy aprófalu és zsákfalu, amelyek kisebb része a szegregáció veszélyének kitett, többsége azonban véglegesen gettósodott, kialakultak az esélytelenség élethelyzetét bebetonozó szegénységi és etnikai szegregátumok.

Dunántúli összehasonlításban példa nélküli a nyomor. A falvak közművesítése ellenére a számlatartozások miatt rengeteg házban nincs fűtés, villany, víz, az épületek egy része életveszélyes, a lakókörnyezet egészségtelen. Sok faluban eladhatatlanná váltak az ingatlanok, ezek egy részét maguk mögött hagyták az egykori tulajdonosok, azóta üresen állnak, ami mozdítható volt bennük, azt ellopták, a faanyagot, műanyagokat, ruhákat eltüzelték. Sőt, szélsőséges esetben illegális házbontó brigádok az épületek egy részét is szétszedték, a sittet elvitték.) Az ország egyik legrosszabb bűnözési statisztikájával rendelkezik a térség, amelynek fő oka a tartós munkanélküliség (Baranya vármegye legrosszabb munkaerő-piaci helyzetű térsége), a megélhetési források beszűkülése, a semmittevésbe való beleszokás és hosszú távú életstratégia kialakításának lehetősége híján a pillanatnyi szükség kielégítése.

A drogkereskedelemtől kezdve az uzsorakamatokkal való visszaéléseken át a kizsákmányolás és prostitúció sötét világáig, egészen a rablásokig, számos árnyékos tevékenységgel szembesülhetünk.

- fejtette ki a geográfus, aki úgy véli, hogy a térség folyamatos lecsúszásának hátterében történelmi tényezők is húzódnak meg.

Az Ormánság területét az egész XX. század során kedvezőtlen demográfiai tendenciák jellemezték, amelyek a II. világháború után még inkább fokozódtak. A Rákosi-érában a térség határsávvá alakult, ami számos lakos kitelepítését vonta maga után az egykori jugoszláv határ közeléből. Ezt követően a tartós elvándorlás folytatódott, és a térség népessége több mint egyharmadát elvesztette. Az Ormánság perifériális elhelyezkedése és az államszocializmus ipartelepítési politikája hozzájárult ahhoz, hogy a fejlődés elkerülte őt. A rendszerváltozást követően a helyzet nem javult: nem maradtak lehetőségek sem leépítésre, sem pedig újrakezdésre. A már megszilárdult és felgyorsult negatív társadalmi és gazdasági folyamatok tovább súlyosbították a régió helyzetét.

A mindenkori Kormányok, számtalan civil szervezet és sok helyi is erőn felül igyekszik a térség halmozottan hátrányos helyzetén enyhíteni, viszont a mély gyökerű, évtizedek alatt kulminálódott társadalmi, gazdasági, infrastrukturális, szociokulturális és -pszichológiai problémák a látványos és érzékelhető javulást gyakorlatilag ellehetetlenítik.