Elhunyt Ágh István, a költészet és a magyar irodalom jelentős alakja. Életműve mély hatást gyakorolt a hazai irodalmi életre, és sokan emlékezni fognak rá inspiráló szavaival és gondolataival.

A költőt számos irodalmi díjjal ismerték el, köztük a József Attila-díjjal és a Nemzet Művésze címmel

A magyar irodalmi élet meghatározó személyisége távozott. 87 éves korában elhunyt Ágh István, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth- és József Attila-díjas költő, író, műfordító. A hírt pályatársai és az Alföld folyóirat közölték.

Ágh István 1938. március 24-én látta meg a napvilágot Felsőiszkázon, egy parasztcsalád gyermekeként. Eredeti nevén Nagy Istvánként ismerték, de 1958-tól kezdve az Ágh név alatt vált ismertté íróként. 1968-ban ezt a nevet hivatalosan is felvette. Bátyja, Nagy László, szintén a magyar költészet jelentős alakját képezte, így a tehetség és az irodalom iránti szenvedély családi örökségként öröklődött közöttük.

Ágh István tanulmányait Tapolcán végezte el a gimnáziumban, majd az ELTE Bölcsészettudományi Karán szerezte meg magyar-könyvtár szakon diplomáját 1961-ben. Pályafutását könyvtárosként indította, ezt követően pedig a Népművelési Intézetnél és különféle irodalmi lapoknál szerzett tapasztalatot. Az Új Írás versrovatának vezetőjeként, valamint a Magyar Nemzet irodalmi publicistájaként is aktívan részt vett a kulturális életben. Később csatlakozott a Hitel című folyóirat csapatához. Ezen időszakok között szellemi szabadfoglalkozású íróként tevékenykedett, gazdagítva a magyar irodalom palettáját.

Első verseskötete, a Szabad-e énekelni 1965-ben jelent meg, és ezzel kezdetét vette egy rendkívül termékeny irodalmi pálya. Több mint húsz verseskötetet adott ki, köztük olyan emlékezetes műveket, mint a Boldog vérem (1979), az Összegyűjtött versek (2013) vagy a Válasz hazulról (2015). Utolsó három versgyűjteménye, az Elvarázsolt ének (2017), a Szélcsend (2020) és a Rekviem (2023) is az életművének fontos darabjai.

Ágh István nem csupán költőként, hanem íróként, esszéistaként és műfordítóként is maradandó nyomot hagyott az irodalom világában. Szépprózai munkái, mint az *Egymás mellett* (1986) és az *Árokból jön a törpe* (1997), széles körű elismerésnek örvendtek, és mélyen megérintették az olvasókat. Szociográfiai írásai, például a *Dani uraságnak* (1984/2018) és a *Kidöntött fáink suttogása* (1990), a magyar vidék életének és történetének finom, érzékeny ábrázolásait kínálják. Gyermekeknek szóló könyvei, mint a *Krumplinyomó-huszár* (1977) és a *Három nap egy esztendő* (2019), szintén a magyar irodalom kincsei közé tartoznak, gazdagítva ezzel a fiatal olvasók élményvilágát.

Műfordítói pályafutása során bolgár, cseh, észt, finn, macedón, szerb és szlovén nyelvekből készített fordításai gazdagítják a hazai irodalmi palettát, és munkái számos antológiában is fellelhetők. A Magyar Művészeti Akadémia alapító tagjaként kiemelkedő hatással volt a magyar kulturális élet formálására.

Ágh István munkásságát számos díjjal ismerték el. Kétszer kapta meg a József Attila-díjat (1969, 1980), 1986-ban az Artisjus Irodalmi Díjat, 1992-ben pedig a Kossuth-díjat. Ezen kívül a többi közt a Déry Tibor-díj, a Radnóti-díj, a Prima díj és a Balassi Bálint-emlékkard is gazdagította elismeréseinek sorát. 2014-ben a Nemzet Művésze címmel tüntették ki, 2019-ben pedig Újbuda díszpolgára lett.

Költészetét a mély intellektus és a finom érzékenység különleges harmóniája hatotta át – olvasható a Litera.hu emlékezésében.

Ágh István életének és pályafutásának talán legfontosabb eseménye az 1956-os forradalom időszakában zajlott, amikor a Kossuth Lajos téren sebesült meg. Ezt az élményt később úgy írta le, mint egy olyan eseményt, amely örök köteléket teremtett közte és Budapest között, és amely mélyen befolyásolta költői világát is. Egy 2019-es interjúban így fejezte ki magát:

Talán amikor megsebesültem és közel kerültem a halálhoz a Kossuth Lajos téren, valami fontosat elértem, hiszen ezzel mélyebb kapcsolatba kerültem a város múltjával.

Ágh István halála pótolhatatlan veszteség a magyar irodalom számára. Munkássága, amely a költészet, a próza, az esszé és a műfordítás területén is maradandót alkotott, generációk számára jelentett inspirációt. Egyik legismertebb verse, A harangszó a tengerészért, amely a Literán is a hét verse volt, méltó búcsú egy olyan alkotótól, aki egész életében a szavak erejével formálta a világot.